Niki blogja

Mint már említettem, a tanítás mellett suliba járok, közgazdaságtant tanulok. Ilyenkor szokták megkérdezni jó szándékú ismerősök, hogy minek nekem még egy diploma, amikor már amúgy is van kettő.

Na ez az, amit én is folyton kérdezek magamtól, különös tekintettel a sulihétvégékre meg a vizsgaidőszakra. Kezdődött azzal, hogy két diploma és kitartó próbálkozás ellenére sem találtam állást hosszú hónapokig, mire Anyu előállt az ilyenkor szokásos javaslattal, nevezetesen, hogy akkor tanuljak még valamit. Na és itt vetődik fel a kérdés, hogy jó, de mit? A lehetőségek számbavétele után csakhamar kiderül, hogy a választható szakok két csoportra oszthatók:

1. Nagyon érdekes, imádnám tanulni, az a két-három év újra felidézné a boldog egyetemi éveket – csak éppen azzal a diplomával kb. annyit érek, mint egyiptológus végzettséggel egy klímakonferencián, szóval minden sajnálkozásom ellenére terv elvetve.

2. Hasznos, piacképes diploma, amely birtokában akár állást is találhatok valamelyik jónevű cégnél – de amíg eljutok odáig, hogy kezembe kapom fáradozásaim gyümölcsét, a végzettséget igazoló oklevelet, minimum ötvenszer halok bele az izgalmasabbnál izgalmasabb tárgyak tanulásába, a sorozatos depressziós rohamokról nem is beszélve. Ehhez képest a tény, hogy abszolút hidegen hagy a szak és belepusztulok az unalomba, csupán apró részletkérdésnek tűnik.

Szóval válasszunk szakot… vagyis döntsük el, hogy az ép ésszel kibírhatatlan és a halálosan unalmas közül melyikre áldozzam a következő három évem. Tökéletesen hidegen hagy, érdekességi szintje gyakorlatilag a mínusz tartományban, valamint milliószor el fogom átkozni a percet, amikor belekezdtem? Sebaj, legalább értékes és hasznos végzettség, amivel biztosan találok állást… vagy nem, ahogyan azt számos példa bizonyítja a környezetemben.

Szívem szerint nemzetközi kapcsolatokat tanulnék, de tudom, mire használhatnám az így kapott diplomámat. Pl. kifestésre, legyezésre, ajtótámasznak, dísznek a szobába… Max. akkor lenne ennek bármi értelme, ha diplomatának mennék, de az már egy másik történet. Szóval nemzetközi kapcsolatok szak ejtve. Meg nagyjából az összes érdekesnek tűnő, ugyanezen okra alapozva. Mire Anyu felveti, hogy tanuljak közgazdaságtant. Értelmes, hasznos szak, ez tény. De. És itt jön a „de”, mint ahogy mindig szokott.

Kb. annyira értek a matekhoz, mint a mucsaröcsögei Mari néni a kvantumfizikához, és érdeklődésem ez irányba is nagyjából ezzel egyenesen arányos. A tizenkét, matektanulással töltött évből legalább nyolc azzal telt, hogy én szenvedtem, a matek semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kicsit is érdekesebbé tegye magát, Anyu meg rendszeres, de kevéssé eredményes erőfeszítéseket folytatott annak érdekében, hogy némi tudást verjen a fejembe. Mindezt éveken keresztül, többnyire szünetekben meg hétvégeken, amikor az ember lányának amúgy sincs jobb dolga, mint a matekkönyv fölött görnyedni és megpróbálni rájönni, hogy ezt meg hogy kell megoldani, és miért pont úgy. Neki persze könnyű, mint született matekzseni; amúgy informatikus, és nincs olyan, amit némi ismétlés után ne tudna elmagyarázni. De legalább tud segíteni… szükségem lesz rá.

Jó, legyen közgazdaságtan. Már előre rosszul vagyok a felsorolt tárgyak többségétől. Matek, informatika, statisztika, több féléven keresztül… avagy miről álmodik a lány szobája magányában. Ebbe fogok belehalni, már tudom előre. Félévente minimum ötvenszer.

Naszóval, kicsit arról, hogy mégis ki vagyok, meg egyáltalán… Magántanárként angolt tanítok, közben főiskolára járok. A több mint nyolc év alatt rengeteg diákot tanítottam már, és tapasztalataim szerint a többség jól behatárolható csoportokra osztható:

0. Álomdiák

Álom, mert ilyen szinte csak a filmekben van. Komolyan gondolja a nyelvtanulást, nyelvvizsga vagy külföldi munkavállalás céljából, de használható tudást szeretne és ezért hajlandó dolgozni is. Nem képzeli azt, hogy ha már tanárhoz jár, azzal automatikusan meg van oldva minden; tudja, hogy a siker elsősorban rajta múlik. Minden tanár álma és a hosszú távú, tanítástól független baráti kapcsolat előfutára.

1. Reménybeli diák

a. Telefonál, élénken érdeklődik, én válaszolok a kérdéseire, majd pár perc után elköszön azzal, hogy átgondolja és majd még hív. 99%-ról azóta se hallottam.

b. Telefonál, megbeszélünk egy időpontot, várom, de nem jön el.

c. Telefonál, megbeszélünk egy időpontot, és tényleg eljön, valószínűsítve, hogy tényleg nálam fog tanulni. Amelyik aztán további csoportokra bontható.

2. Tényleges diák

a. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, aztán soha többé nem látom.

b. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, azzal, hogy bizonyos körülmények esetén, úgy mint a gyerek betegsége, nem tud jönni, majd másnap, minő véletlen, megbetegszik a gyerek, diákot meg nem látom többé.

c. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, legközelebb mégsem jön el.

d. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, majd az első óra közepén feláll azzal, hogy amit tanulunk, elfelejtette és inkább átnézi, meg majd telefonál. Ebből lehet tudni, hogy soha többé nem látom.

e. Eljön, megbeszéljük az első óra időpontját, megtartjuk az első órát, megkérdezem hogy mi az amin esetleg változtassunk, mondja hogy ez így tökéletes, további néhány óra következik, majd szó nélkül eltűnik.

f. Néhány hét/hónap után közli, hogy jók az órák meg minden, de meggondolta magát és nem jön többet.

g. Már az első órán tudom, hogy jól ki fogunk jönni, összebarátkozunk, élmény minden óra. Ez a legritkább, de azért ilyen is van.

És végül, akik nem tűnnek el váratlanul, előzetes értesítéssel vagy szó nélkül…

3. Rendszeresen órára járó diák

a. Szülői nyomásra jár angolra, többnyire a bukás elkerülése céljából; érdeklődés közel nulla, nyelvérzéke kb. mint egy matekkönyvnek, gyakorolni maximum órán hajlandó, motiváláshoz minimum egy amerikai szórakoztató műsor teljes kreatív csapatára szükség lenne. Sikeres nyelvvizsgáig eljuttatni kész művészet, de azért nem lehetetlen küldetés.

b. A nyelvtanulás egyedüli célja a nyelvvizsga megszerzése, többnyire diplomához, utána soha többé nem áll szándékában használni a nyelvet, ennek megfelelően az egyetlen motiváció, hogy mielőbb levizsgázzon és utána örökre elfelejthesse a nyelvtanulást – nyilván nem jutott el a tudatáig, hogy az angollal szinte bárhol elboldogul az ember a világban, illetve sosem lehet tudni, mikor kell az embernek állást váltania, ahol szinte mindig alapkövetelmény az angol nyelv ismerete.

c. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga megszerzése, némi érdeklődést is mutat az angol iránt, de annyira nélkülöz mindenfajta nyelvérzéket, és ezzel párhuzamosan annyira nem figyel még arra sem, amit egyszerűen csak átmásol, hogy egy sikeres nyelvvizsga esélye kb. annyi, mint Paris Hiltonnak doktori címet szerezni  a Harvardon – semmi sem lehetetlen, csak kicsit nehezen elképzelhető. Azért én nem adom fel, és mindent megteszek, hogy elérjék a kitűzött célt.

d. Szintén nyelvvizsga céljából tanul, utána tovább szeretne foglalkozni a nyelvvel, gyakorol is rendesen; aztán hirtelen bejelenti, hogy jelentkezett nyelvvizsgára, amikor még messze nem elegendő hozzá a tudása, utána meg csodálkozik, hogy nem ment át. És nem jön vissza, mert nyilván helytelen volt a felkészülés, amikor önhatalmúlag elment nyelvvizsgázni, pedig még minimum két könyvet át kellett volna vennünk, hogy jó esélyekkel induljon.

e. Komolyan szeretne megtanulni angolul és használni is akarja a nyelvet a jövőben, gyakran külföldi munkavállalás céljából; az egyetlen gond, hogy nem a szorgalmáról híres, pedig egyébként jól meg tudná tanulni a nyelvet. Talán angol nyelvterületen, amikor kénytelen lesz az angolt használni, ha meg akarja értetni magát.

Eddigi tapasztalataim diáktípusai röviden. De legalább nincs idióta főnököm, akinek mindig igaza van, akkor is, ha a világ legnagyobb képtelenségét állítja, csak mert tőle kapom a fizetésem. Illetve nem kell hóban-fagyban a világ túlsó végén levő munkahelyemre mennem a reggeli csúcsforgalomban minden nap, ehelyett házhoz jön a munkám. Azért a magántanári szakmának is megvan a maga szépsége.

Több mint tíz évig írtam rendszeresen naplót... Na erre már régen nincs időm, így indítok blogot, hogy azért mégis hagyjak valamit a jövőre, az unokáimnak legyen majd mit olvasni meg röhögni az elmebeteg nagyin, satöbbi. Jó olvasgatást! :-)