Niki blogja

Mint már említettem, a tanítás mellett suliba járok, közgazdaságtant tanulok. Ilyenkor szokták megkérdezni jó szándékú ismerősök, hogy minek nekem még egy diploma, amikor már amúgy is van kettő.

Na ez az, amit én is folyton kérdezek magamtól, különös tekintettel a sulihétvégékre meg a vizsgaidőszakra. Kezdődött azzal, hogy két diploma és kitartó próbálkozás ellenére sem találtam állást hosszú hónapokig, mire Anyu előállt az ilyenkor szokásos javaslattal, nevezetesen, hogy akkor tanuljak még valamit. Na és itt vetődik fel a kérdés, hogy jó, de mit? A lehetőségek számbavétele után csakhamar kiderül, hogy a választható szakok két csoportra oszthatók:

1. Nagyon érdekes, imádnám tanulni, az a két-három év újra felidézné a boldog egyetemi éveket – csak éppen azzal a diplomával kb. annyit érek, mint egyiptológus végzettséggel egy klímakonferencián, szóval minden sajnálkozásom ellenére terv elvetve.

2. Hasznos, piacképes diploma, amely birtokában akár állást is találhatok valamelyik jónevű cégnél – de amíg eljutok odáig, hogy kezembe kapom fáradozásaim gyümölcsét, a végzettséget igazoló oklevelet, minimum ötvenszer halok bele az izgalmasabbnál izgalmasabb tárgyak tanulásába, a sorozatos depressziós rohamokról nem is beszélve. Ehhez képest a tény, hogy abszolút hidegen hagy a szak és belepusztulok az unalomba, csupán apró részletkérdésnek tűnik.

Szóval válasszunk szakot… vagyis döntsük el, hogy az ép ésszel kibírhatatlan és a halálosan unalmas közül melyikre áldozzam a következő három évem. Tökéletesen hidegen hagy, érdekességi szintje gyakorlatilag a mínusz tartományban, valamint milliószor el fogom átkozni a percet, amikor belekezdtem? Sebaj, legalább értékes és hasznos végzettség, amivel biztosan találok állást… vagy nem, ahogyan azt számos példa bizonyítja a környezetemben.

Szívem szerint nemzetközi kapcsolatokat tanulnék, de tudom, mire használhatnám az így kapott diplomámat. Pl. kifestésre, legyezésre, ajtótámasznak, dísznek a szobába… Max. akkor lenne ennek bármi értelme, ha diplomatának mennék, de az már egy másik történet. Szóval nemzetközi kapcsolatok szak ejtve. Meg nagyjából az összes érdekesnek tűnő, ugyanezen okra alapozva. Mire Anyu felveti, hogy tanuljak közgazdaságtant. Értelmes, hasznos szak, ez tény. De. És itt jön a „de”, mint ahogy mindig szokott.

Kb. annyira értek a matekhoz, mint a mucsaröcsögei Mari néni a kvantumfizikához, és érdeklődésem ez irányba is nagyjából ezzel egyenesen arányos. A tizenkét, matektanulással töltött évből legalább nyolc azzal telt, hogy én szenvedtem, a matek semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kicsit is érdekesebbé tegye magát, Anyu meg rendszeres, de kevéssé eredményes erőfeszítéseket folytatott annak érdekében, hogy némi tudást verjen a fejembe. Mindezt éveken keresztül, többnyire szünetekben meg hétvégeken, amikor az ember lányának amúgy sincs jobb dolga, mint a matekkönyv fölött görnyedni és megpróbálni rájönni, hogy ezt meg hogy kell megoldani, és miért pont úgy. Neki persze könnyű, mint született matekzseni; amúgy informatikus, és nincs olyan, amit némi ismétlés után ne tudna elmagyarázni. De legalább tud segíteni… szükségem lesz rá.

Jó, legyen közgazdaságtan. Már előre rosszul vagyok a felsorolt tárgyak többségétől. Matek, informatika, statisztika, több féléven keresztül… avagy miről álmodik a lány szobája magányában. Ebbe fogok belehalni, már tudom előre. Félévente minimum ötvenszer.