Niki blogja

Olvasom egy cikkben, hogy "Az EU megijedt Magyarország függetlenségétől", és azért nem folyósítja a már megítélt forrásokat, mert "vissza akarja szerezni az irányítást tagállama felett". Most elképzelem, ahogy az EU vezetői kezüket tördelve rettegnek, hogy Magyarország egy laza mozdulattal lehagyja őket gazdasági fejlettségben, és próbálok nem nevetni. Világos, értelmes érvelés. Szóval az EU nem azért von meg bizonyos forrásokat, mert a kormány nem tartja be a játékszabályokat. Nem, az EU teljesen bepánikolt attól, hogy Magyarország 10 éven belül szuperhatalommá növi ki magát, az USA-t is messze megelőzi, amit nyilván nem hagyhat annyiban, így ez a gonosz közösség összefogott a hősies kis ország ellen és szentül eltökélte, hogy márpedig megakadályozza nagyhatalmi törekvéseit, mert a végén még Magyarország fog diktálni az egész világnak. Bezzeg Németország, Lengyelország meg a többi jól teljesítő EU-tagállam miatt nem aggódik, csakis egy olyan tagállam miatt, ami 10-12 éve még az egyik legjobban teljesített a régióban, most pedig szinte minden környező állam megelőzi. Jézusom, hogy lehet ennyi birka, aki el is hiszi, amit a cikk ír... De azt sem értem, hogy jelenhetett meg egyáltalán ez a cikk. Talán ha folyamatos háborgás meg EU ellen uszítás helyett inkább arra figyelnének, hogy teljesítsék a támogatások feltételeit, mindenki megkapná az elnyert támogatást, és nem lenne miről beszélni. Egy bank sem ad úgy hitelt, hogy előtte meg ne győződne arról, hogy vissza fogja kapni az összeget; hasonlóképpen, az EU-tól sem lehet elvárni, hogy csak úgy vaktában osztogassa a támogatásokat, anélkül, hogy a kedvezményezettek megfelelnének az előírásoknak. Persze ezt hiába is magyaráznánk valakinek, akinek nem erőssége a gondolkodás, cserébe viszont szó szerint visszamondja, amit a kormánypropaganda hirdet.

Kész, vége. Ha az elmúlt három évben történtek ellenére valamilyen érthetetlen módon mégis bízott valaki abban, hogy talán mégsem diktatúra épül kis hazánkban, talán még van remény, hogy szabadon, félelem nélkül élhessünk itthon, ezek az illúziók végleg szertefoszlottak. Adott egy kormány, amelyik történelmi lehetőséghez jutva, kétharmados többség birtokában lehetőséget kapott arra, hogy végre újra fejlődő pályára állítsa az országot, meghozza azokat a szükséges döntéseket, amelyeket korábban az ellenzék mindig leszavazott. Az MSZP-kormány mandátumának lejártával úgy érezhettük, most valami jobb következik. A lelkesedés nem tartott sokáig. Ahhoz már az előző Fidesz-kormányzás alatt hozzászokhattunk, hogy hoznak felelőtlen intézkedéseket, amelyek megkérdőjelezik a hozzáértésüket (mint a legtöbb, kormányon levő párt), de a mostani ámokfutásuk túlmegy minden határon. Már ennyi is alaposan sokkolja az embert, de igazán az a döbbenetes, hogy egyesek (igazság szerint sokan) minden őrültség és pofátlanul elkövetett törvényszegés ellenére is támogatják őket, sőt még tapsikolnak is a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb javaslatokra. Az Alkotmánybíróság elkaszálta a törvényjavaslatainkat? Sebaj; megvárjuk, amíg az EU megnyugszik, eljátsszuk, hogy beletörődünk az elutasításba, akkor majd kevésbé figyel ránk, mi meg szépen beemeljük az Alaptörvénybe. Az Alkotmánybíróság túl sokat akadékoskodik? Semmi gond, megnyirbáljuk a jogkörüket, akkor majd nem szólnak bele abba, amiket kitalálunk, elvégre mi vagyunk a hatalom, az lesz, amit mi akarunk. Sőt, a biztonság kedvéért mostantól mi nevezzük ki a testület nagy részét, ha esetleg mégis eszébe jutna bárkinek bármi is. Mindezt pedig úgy adjuk elő az EU-nak, aki várakozásainkkal ellentétben nem hülye és marad csendben, ahogy vártuk, hanem komolyan figyelemmel kíséri a döntéseinket, hogy ezek a lépések valójában szükségesek voltak, és különben is, csakis az Alkotmánybíróság érdekében történtek, meg ezáltal több jogot is kaptak. (Mihez, a szabad levegővételhez?) Az a sok idióta meg úgyis elhiszi. Ha már így belejöttünk, egy hirtelen mozdulattal lopjuk el mindenki nyugdíj-megtakarítását és öntsük bele az államkasszába, jó lesz az az államadósság csökkentésére; közben a biztonság kedvéért fenyegessük meg a magánpénztáraknál maradókat, hogy ha ellenkeznek akaratunkkal, ám legyen, de akkor, bár beszedjük tőlük a havi járulékot, a további évekre nem szereznek nyugdíj-jogosultságot. Kedves, nem? De még ez a pénz sem elég, így ültessük a Nemzeti Bank élére a saját emberünket, mert jól jöhet még az a devizatartalék, azt is bele lehet önteni az államkasszába, bármennyire is arra szolgál, amit a neve mutat: tartalék. Nevezzünk ki olyan köztársasági elnököket, akik, bármilyen jogellenes őrültséget találunk ki, aláírják. Az egyikük belebukott egy plágiumügybe? Sebaj, nagy a Fidesz tábora, találunk másik bábot, aki úgy ír alá, ahogy mi fütyülünk. De ez még messze nem a vége. Nem elég, hogy még a kormánypárt becslése szerint is félmillióan hagyták el az országot az utóbbi években (többen, mint '56-ban... döbbenet), de még nekünk is el kell őket üldözni, főleg a fiatalokat és a gondolkodásra képes értelmiségieket, mert még meg találják kérdőjelezni a módszereinket és fenyegetést jelentenek a hatalmunkra. Mostantól mi döntjük el, milyen szakokra van szükség, nem a piac; sőt, hogy biztos legyen, mi határozzuk meg a felvételhez szükséges ponthatárokat is, elvégre sosem lehet tudni. Vezessünk be számukra tandíjat, jótékonyan elfeledkezve arról, hogy pár éve még mi tiltakoztunk a legvehemensebben ez ellen, még népszavazást is kiharcoltunk az eltörléséért, mert a fiatalok megmentőjének szerepében tetszelegni sosem árt. Persze az internet sosem felejt (pusztulna el, aki kitalálta... ha nem lenne, most azt hazudhatnánk, amit akarunk, nyoma sem maradna), de ezt is megoldjuk, azt mondjuk, hogy ezt diákhitelből kell finanszírozni, és ez akkor már mindjárt nem tandíj, hiszen diákhitel. Megpróbáljuk elmagyarázni a diákoknak, hogy ez egy szolgáltatás, amiért fizetni kell. (Elfeledkezve arról, hogy ezt az összeget a szüleink bőven megfizetik az adójukból, ahogy majd mi is fogjuk, amikor diplomázás után dolgozni kezdünk.) Közben jótékonyan elhallgatjuk, hogy ha nem lett volna ingyenes felsőoktatás, mi sem szerezhettünk volna diplomát, amelyet lobogtatva most olyan magabiztosan ülünk a miniszteri bársonyszékekben és osztogatjuk a népi bölcsességet. Ha ez még mindig nem lenne elég, hogy a normális, nyugodt életre vágyó embert elüldözzük a hazájából, vannak még módszerek a tarsolyunkban: vessünk ki rájuk még vagy ötvenféle adót, akkor talán majd nem lesz kedvük itt maradni és akadékoskodni, elvégre nekünk egy ennél magasabb szintű tervet kell megvalósítanunk. És ha már magasabb szintű terv... Szépen beadjuk a népnek, hogy csökkenteni fogjuk a rezsijét (okosan kiküldve nekik néhány kérdőívet, amelyen megkérdezzük, szeretné-e csökkenteni a rezsijét... és hát szinte mindenki azt mondta, hogy igen, nem tehetünk ellenük, hiszen ők a választóink, értük dolgozunk... és nem, egyáltalán nem manipuláltuk a kérdőíveket, micsoda vádak), a különbözetet meg nyeljék le a szolgáltatók, elvégre hogy néz ki, hogy magáncégek és mégis nyereséget akarnak termelni. Hogy a rezsicsökkenés árát máshogyan szedjük vissza a néptől? Nem baj, úgysem veszi észre, hogy míg egyik kezünkkel a zsebébe nagylelkűen pénzt rakunk, kellő hangsúllyal emlékeztetve rá, hogy ezért hálásnak kellene lennie, a másikkal egyúttal ki is vesszük. Lényeg, hogy odalegyen értünk és főleg ránk szavazzon jövőre. Kirohanunk a szolgáltatók ellen, hogy kizsákmányolják szegény népet (gondosan ügyelve arra, hogy a választó lássa, mennyire törődünk vele, így érdemes ránk adnia a szavazatát... más nem számít), de ugyanakkor tőlük kérünk szívességet, ha szükségünk van rájuk. Magyarországon ez már csak egy megy. Közben elgondolkozunk azon, hogy adót vetünk ki a levegővételre, a beszédre, de a keveset beszélők sem járnak túl az eszünkön, mert rájuk meg a hallgatási adó vonatkozik... gyalogos-adó, lépcsőhasználati adó... a lista végtelen. Közben folyton magyarázunk a népnek, hogy mindezt érte tesszük, mert neki milyen jó lesz ettől. De ha esetleg véletlenül mégis le akarna minket váltani (túl okosak, megmondtuk hogy nem kell ennyi egyetem az országba), arra is van megoldásunk. Átszabjuk a választókörzeteket úgy, hogy biztosan mi kapjunk többséget az Országgyűlésben, de azért biztos ami biztos alapon megfejeljük még néhány képviselői hellyel, "mert ez a győztesnek jár" címszó alatt. Hirdetni meg persze hogy csak nekünk lehet, elvégre a mi haverjaink kezében van a média, mi annyi TV-reklámot adhatunk le, amennyibe nem fáradunk bele, és annyi szórólapot helyezünk ki, amennyi ellepi az egész országot, az ellenzéknek meg nem kell hely, elvégre nem akarjuk, hogy nyerjen, ugye? Még képes elüldözni bennünket a hatalomból, azt meg csak nem hagyhatjuk. De hogy tuti legyen a győzelmünk, kitaláljuk, hogy ha már szavazati jogot adtunk a határon kívül rekedt honfitársainknak, az ő számukról nem adunk felvilágosítást, és majd azt mondjuk, hogy az ő védelmük érdekében tesszük. Az mindegy, hogy ha nem adjuk ki a nevüket, eleve nem eshet bajuk, de valamivel csak meg kell győzni a népet, hogy miért készülünk a világtörténetem egyik legnagyobb választási csalására. Persze hogy ezt is beveszik, hiszen a többségük már amúgy is birka, a többiekről meg majd gondoskodunk, rájuk küldjük a bértollnokainkat a fórumaikon, ahol embereink szidalmazni fognak mindent, amit ott olvasnak... De csakis a jó ügy érdekében, elvégre nem engedhetjük meg, hogy veszítsünk, attól sérülne a saját magunkról kialakított, legyőzhetetlenséget sugalló kép. Majd megtanulja a magyar, hogy az történik, amit mi elképzeltünk; majd megmagyarázzuk neki meg a külvilágnak, hogy "kétharmados felhatalmazást kaptunk a néptől"... De nem ERRE, ti szerencsétlenek. Azért választott meg benneteket az választók rátok szavazó része, hogy rendbetegyétek az országot, nem azért, hogy a saját érdekeitek szerint, hangulatotoknak megfelelően szabjátok át a törvényeket, és nem azért, hogy korlátozzátok a szabadságunkat, hogy aztán megmagyarázzátok, mennyire jó is nekünk. Mindezt azért, mert hatalommániás, ellentmondást nem tűrő Vezéretek el sem tudja képzelni, hogy ne az ő elképzelései szerint történjenek a dolgok. Mindig úgy tűnik, hogy most még nagyon rossz nekünk, de majd jövőre eljön az új vezető és a megváltás. Túlságosan naivak vagyunk vagy minden ellenére csak bízunk a jobb jövőben? Most megint itt tartunk. Még egy év. Remélhetőleg ez elég lesz arra, hogy a sok birka, aki most gondolkodás nélkül követi a Vezért és issza a szavait, mint szivacs a tengervizet, kivételesen gondolkozni is elkezd. Elvégre agyhalottnak lenni nem bűn, csak az a baj, hogy ha megint megválasztják a minidiktátort, újfent mi szívjuk meg... Mi, akik normális országban akarunk élni, tisztességes vezetőkkel, látható jövőképpel. Újra, most már sokadszor remélem, most már tényleg eljön ez az idő.

És újra az oktatásügy... Ez pont olyan, mint egy TV-műsor, amelynek alakulását a nézők telefonjai határozzák meg.  Folyamatosan változó eredménnyel, mindig a pillanatnyi hangulatuknak megfelelően. Csak arról feledkeznek meg, hogy ez az egész országot érintő, jövőnket meghatározó tényező, és nem egy valóságshow vagy zenei tehetségkutató, ahol a legrosszabb, ami történhet, az, hogy nem a kedvencünk nyer; egy elhibázott oktatáspolitika viszont tönkreteheti az egész közoktatást, és így a jövőt is.

Szóval, összefoglalva... Nem, ők semmiképpen nem vezetnék be a tandíjat, ez csak a gonosz kormány terve, akik figyelmen kívül hagyják a családok anyagi helyzetét és lehetetlenné teszik a tehetséges, de kevésbé szerencsés anyagi körülmények között születettek továbbtanulását. Ez volt ellenzékben; kormányon rendszerint kihagy a politikusok emlékezőképessége, ahogy most is. Nem, ők most sem vezetnek be tandíjat, ez kérem képzési hozzájárulás, nem tandíj. Talán túl sok időt töltöttek szemantika órán, vagy értelmi képességeik tényleg ennyire hiányosak. Ha az oktatásért fizetni kell, hívhatjuk bárhogy, attól még tandíj. Az indokok a szokásosak: az oktatást az adófizetők pénzéből finanszírozzák, így a diákoknak is hozzá kell járulniuk képzésük költségeihez. Arról természetesen elfeledkeznek, hogy egy diplomás többnyire jobban fizető munkát kap, ami után többet adózik. De persze valahogy meg kell magyarázni, miért akarnak újabb terhet róni a nagyrészt amúgy sem túl pénzes diákokra. Ami szerintük nem teher, mert micsoda fantasztikus segítséget találtak ki a diákoknak, felveszik a diákhitelt, amit majd csak munkába állásukkor kell törleszteni, és ez mennyire jó, mert akkor nem is tandíj, csak hitel, amit vissza kell fizetni. Aha, világos. Szóval ha veszek egy lakást hitelre, az valójában ingyen van? Hogy nem jöttem rá előbb... Rohanok is lakást venni. Sokak szerint az oktatás egy szolgáltatás, amiért fizetni kell, különben nem várhatunk magas színvonalat; szerintem meg a színvonalnak semmi köze a tandíjhoz, csak a focistadionok és hasonló nemzeti érdekek helyett az oktatásra kellene nagyobb állami támogatást fordítani, a legjobb tanárokat csábítani az egyetemekre, ösztönözni a kutatómunkát, és így tovább. Ekkor lesz színvonalas az oktatás, nem akkor, ha mindenkitől milliós nagyságrendű összegeket szedünk be. Mert a gazdag szülők gyerekei így könnyedén diplomát szerezhetnek, akár kevesebb tudással is, míg a kevésbé szerencsések, akiknek a tandíj előteremtése érdekében dolgozniuk kell, ezáltal is kevesebb időt szánhatnak a tanulásra. Ráadásul, ha már valaki fizet az oktatásért, azt gondolhatja, joggal várhatja el, hogy ezért a pénzért diplomát is kapjon, legyen bármilyen a teljesítménye. De jó, legyen így: ha igénybe veszünk egy szolgáltatást, fizessünk érte; ha pedig nem, akkor ne a mi pénzünket költsék rá. Legyen fizetős az oktatás, egészségügy, minden. Ha egyetemre szeretnénk járni, vagy műtétre van szükségünk, fizessünk a szolgáltatásért, ha pedig nem, akkor ne a mi pénzünkből támogassák idegenek továbbtanulását. De akkor a politikusoknak is csak akkor fizessünk a munkájukért, ha valóban értünk dolgoznak, ahogy elvileg kellene - elvégre belőlünk élnek. Az a gyanúm, hogy ha valóban így lenne, és teljesítménytől függően kapnák a fizetésüket, rögtön elvetnék a tandíj ötletét.

Persze az oktatásügyi biztos akkor jó, ha állandóan hallat magáról - és ez megint nem maradhatott el. Mert persze le kell valahogy szerelni a tüntető hallgatókat, hogyne, akkor mégsem lesz tandíj, vagy képzési hozzájárulás, vagy bárhogy is nevezzük, de csak ne legyen olyan jó a diákoknak, muszáj volt megint kitalálni valamit. Nem állítom, hogy mindenkit fel kell venni bármelyik szakra, amelyiken tanulni akar, szükséges a létszám meghatározása, de az, hogy a keretszámokat a miniszter jelölje ki, saját hatáskörben, tökéletes hozzá nem értésről tanúskodik. Miért kellene egy politikusnak eldöntenie, ki kerülhet be egy szakra és ki nem? Eddig jól működött a régi rendszer, mely szerint az eredményünk a többiek teljesítményének függvényében lesz elegendő vagy nem elegendő a választott szakhoz; már a kezdetekkor tudjuk, hány fő kerülhet be, nem egy miniszter határozza meg utólag, saját tetszése szerint. Ennyire üldözési mániában szenved a kormány, hogy azt is meg akarja határozni, ki kerülhet be és milyen szakra? A másik, hogy az úgynevezett "slágerszakokon" mégiscsak költségtérítéses lesz a képzés, mert ők diplomaszerzés után várhatóan jobb állást kapnak, magasabb fizetéssel. Az persze mellékes, hogy egy szerényebb anyagi háttérrel rendelkező diák hogyan fizeti ki a több milliós tandíjat. Persze, eladósodhat évekre, mert kedvezményes diákhitel meg minden, de azért egy fiatal nem milliós adóssággal szeretne kilépni a nagybetűs Életbe, hogy aztán a nem kevés adó mellé évekig fizessen az államnak. Nem azt mondom, hogy minden szakot maximálisan támogasson az állam, mert az andragógia, kommunikáció és hasonló szakok valóban kiérdemlik a "büfészak" nevet, de a politika helyett inkább a piac döntse el, melyik szakokra van szükség. Ne egy politikus döntse el, mely szakokra van kereslet és melyekre nincs - hiába ír elő magasabb keretszámokat az egyik szakra és alacsonyabbakat egy másikra, ezzel is próbálván ösztönözni az előnyben részesített szakokra való felvételizést; ha egy diák humán érdeklődésű, hiába akarják rávenni egy reál szakra, a siker elég valószínűtlen.

Ezután megtudtuk, hogy mégsem lesznek keretszámok, csupán egy előre meghatározott ponthatárt kell elérni a bejutáshoz. Ami jó elképzelés, mert ha az ember egyetemre akar menni, ne kerülhessen be alacsony pontszámmal, ha a szak kevésbé népszerű, és így a jelentkezők száma alacsonyabb a felvehető hallgatók számánál. Ez, ellentétben az ingyenes felsőoktatással, tényleg rontja a színvonalat.

Persze a tanárok fizetésének emelésére és a pedagógus életpálya-modellre továbbra sincs pénz, mondják... Miközben a focistadionok építésére, illetve a nyugdíjasok szavazatának megvásárlására mindig akad néhány milliárd, de hát az nemzeti érdek, és össze sem hasonlítható az oktatásüggyel. Elvégre csak a jövőnkről van szó, semmi többről.

Már csak azt szeretném, ha a változatosság kedvéért csak egyszer cselekedne egy pontos, előre meghatározott terv szerint a kormány, és nem kellene az utolsó pillanatokban kapkodni, öt perc alatt egy új törvényjavaslatot összeállítani, amikor valami nem a terveknek megfelelően alakul. Jó lenne, ha a jövőbeli egyetemisták a jelentkezéskor tudnák, nagyjából milyen ponthatárra számíthatnak, és egyáltalán, mi várható a választott szakkal kapcsolatban; de ez nem működik, ha a kormánynak fogalma sincs, mit csinál, csak kapkod összevissza. Örvendetes, hogy a diáktüntetések éreztették hatásukat, így végre azok érdekeit is figyelembe veszik, akik a leginkább érintettek a kérdésben, de azért jó lenne, ha nem próbálnák meggyőzni a diákok képviselőit és rajtuk keresztül az egész diákságot holmi kormányalkalmazottak, hogy márpedig a rendszer jó, és ennek csakis ők a nyertesei, csak ők nem értik, hogy mennyire. Ennyire hülyének azért nem lehet nézni a diákokat. Megpróbálhatják, csak nem válik be. Pont azért, mert bármit gondol a kormány, ők sem hülyék. Szavazati joguk viszont van, és el fognak menni képviselőket választani. Legalább ezért lenne érdemes a kormánynak nemcsak a saját érdekeiket nézni, hanem azokét is, akiknek a sorsáról döntenek. És persze mert az oktatás jelenti a jövőt.

Az oktatásügy a folyamatosan változó elképzelések, állandó bizonytalanság és szüntelen magyarázkodás hatására tényleg olyanná vált, mint egy igazi dél-amerikai szappanopera. Kérdés, hogy ennek is olyan véget szántak politikusaink, mint a filmesek; mert időtartamban már beértük őket. Ez a történet hosszabb, mint a Vad angyal, és még mindig nem látszik a vége... Kíváncsian várom a kormány újabb húzását. Tartok tőle, nem fogunk neki túlzottan örülni. De hát, ahogy a mondás is tartja, "Nincsen Rózsa tövis nélkül". 

Az, hogy politikusaink némelyike időnként döbbenetes ámokfutásokat képes művelni, szinte már mindennaposnak számít. De még így is megdöbbentem tisztelt képviselő úr szavain, mely szerint vizsgáljuk meg azon "izraeli-magyar kettős állampolgárokat" (ez a finomított változat, legelső alakjában ez egyszerű "zsidó" formájában került kifejezésre), akik "nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek". Nem tudom, minek kell folyton ellenségképeket fenntartani, és bizonyos népekről folyton azt terjeszteni, hogy "márpedig ők gonoszak és kész". Nemzetbiztonsági kockázat? És még meg is magyarázzák egy TV-interjúban, hogy de hát ez egy félreértett mondat volt, erre szükség van, és nem, dehogyis idegengyűlölők, de hát izraeli konfliktus meg minden, muszáj rá reagálni, elvégre a nemzet érdeke meg minden. A nyugati sajtó meg persze Izrael-barát, a szemét zsidók pártját fogja, senki sem érti meg szegény Jobbikot, akik csak az álnok izraeliektől akarja megvédeni az országot, mert az elnökük úgymond világos szándékát fejezte ki "Magyarország felvásárlására", és ez mennyire veszélyes. Mert a politikusok egyáltalán nem ártanak az országnak, nem lopják el a pénzünket, és nem találnak ki hülyeségeket, hogy legyen mivel lefoglalnunk magunkat, ahelyett, hogy fontosabb dolgokkal foglalkoznánk. Mert ugye a zsidók meg az ellenség. És persze meg kell ismerni bizonyos személyek állampolgárságát, mert ez bizonyos kockázatokat jelent. Már csak azt nem értem, hogy mi köze az állampolgárságnak ahhoz, hogy valaki mit gondol vagy tesz. Az illetékesek helyében én inkább az elmebetegeket vizsgálnám meg a parlamentben... bár ez hosszú menet lesz, gyaníthatóan a tisztelt képviselők döntő többsége benne lenne ebben a csoportban. Szerintem ők inkább jelentenek "nemzetbiztonsági kockázatot", mint bármely nép egyszerű fiai-lányai. Tisztelt képviselő úr, egy ekkora botrány után jobb helyeken magától értetődő, hogy az illető lemond és soha többé a közelébe sem megy a politikának, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján ezt illetően már nincsenek illúzióim.

Azt gondoltam, hogy ettől a kormánytól már tényleg mindent láttunk, a korábbi hajmeresztő ötleteik után már nem tudnak olyat kitalálni, ami meglepetést okozna. Ismét bebizonyították, hogy esetükben az ember sosem lehet biztos semmiben. A legújabb, hogy legyen az angol helyett a német a fő nyelv, mondván, előbb a nehezebb nyelvet kell megtanulni, mivel ha a könnyebbel kezdünk, elveszítjük motivációnkat a nehezebb nyelv tanulására. Ennél idiótább magyarázatot rég nem hallottam. Kezdjünk a nehezebbel, mert akkor nem akadunk ki a nyelvtanulás nehézségein és örömmel folytatjuk egy újabb nyelvvel? Szerintem meg ésszerűbb egy könnyebb nyelvvel kezdeni, akkor még van is rá esély, hogy a diák megszereti a nyelvtanulást és nemcsak azért szenved vele évekig, mert muszáj. Arról nem is beszélve, hogy manapság az angol a leggyakrabban használt nyelv, a legtöbb álláshoz alapfeltétel a legalább jó angoltudás, míg a németnek közép-Európán kívül nem nagyon vesszük hasznát. A nyelvtanulási nehézségek inkább egyénfüggők - egyesek könnyen tanulnak nyelveket, miközben a fizikával küszködnek, mások remek matekosok, míg az angoltanulással szenvednek... nem lehet mindenki ugyanabban tehetséges, így nem kellene az összes diákot egy kalap alá véve, teljesítményükből átlagot vonva véleményt mondani a nyelvoktatás helyzetéről, mert nagy valószínűséggel nem kapunk tiszta képet. Régebben azt hallottam az ismerőseimtől, hogy az angol után a német tanulása már könnyebben ment, míg mások most különféle tanulmányokra hivatkozva állítják az ellenkezőjét. Ismét: ez egyénfüggő. Nekem például sosem okozott gondot az angol, szerettem a házi feladatokat, mondatátalakítás, kitöltögetés, fordítás, minden... pedig ez volt az első idegen nyelv, amit tanultam. Németül a TV-ből kezdtem el tanulni, így amikor gimnazista lettem, már volt alapom. A francia úgy kezdődött, hogy közel tizenhárom éve, egy januári délutánon nagyon unatkoztam, internetünk még nem volt, a műholdas csatornáink a már szokásos leállást játszották el már megint, így "mivel töltsem el az időt, mondjuk tanuljunk meg franciául" felkiáltással előhalásztam egy pár hónapja vett könyvet és elkezdtem; műholdas adásaink rendbejövetelekor pedig a hallgatást is gyakorolhattam. Nagyon nehéz nyelv, ez tény, de ha az ember könnyen tanul nyelveket, ez nem akadály, én vagyok rá az élő példa. Francia barátaim mindig megjegyzik, mennyire jól beszélem a nyelvet, velük meg nem vitatkozom. Nekem is nagy öröm, hogy gond nélkül el tudok velük beszélgetni, vagy egy emailt megírni. A spanyol meg egyszerűen csak úgy jött; vettem egy könyvet, majd még egyet, és egy év alatt megtanultam; hallott szöveg újfent biztosítva volt a műholdas csatornák által, így megértek mindent és emailezni is tudok a barátaimmal. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem biztos, hogy rögtön egy nehéz nyelvvel kellene leterhelni a diákokat, mert akik ebben kevésbé tehetségesek, azoknak ez gondot okozhat és elveheti a kedvüket a további tanulástól. Csakúgy, mint a nem megfelelő módszerekkel való tanítás, magoltatás, mert akkor biztosan csak kötelező nyűgként tekintenek rá a diákok, szórakozás helyett. Pedig így kellene nyelvet tanulni, szórakozva, olyan tevékenységekkel, amiket szeretünk - olvasás, TV, zene, játék -, hogy ne szükséges rosszként fogja fel a diák, hanem kellemes elfoglaltságnak tekintse, ami még hasznára is válik. 

Lehet azzal érvelni, hogy kezdjük a némettel, mert a nyelvtanától a tanulók fele sikítófrászt kap és az milyen jó lesz a további tanulmányaikra nézve, de inkább azt kellene figyelembe venni, hogy mely nyelveknek veszi a legnagyobb hasznát. Ha Ausztriában-Németországban-Svájcban képzeli el a jövőjét, akkor persze a német, de ők is tudnak is angolul, ahogy a világ népességének egynegyede, így ezt semmiképpen nem kellene másodrangú nyelvvé lefokozni. Emellett a francia és a spanyol, amivel a világ nagy részén boldogulni lehet. Lehetővé kellene tenni több nyelv tanulását és nem széttárni a kezüket, hogy vagy angol, vagy német, más nincs. Ehhez persze több nyelvtanár kellene, jól megfizetve, hogy a tehetséges nyelvszakosok vonzónak találják a tanári pályát és itthon maradjanak tanítani, ahelyett, hogy külföldre mennének jobb állásba, több pénzért. A nyelveket is nagyobb óraszámban kellene tanítani, mert nincs mindenkinek pénze magántanárra, a nyelvtudás pedig manapság elengedhetetlen; mindennapi testnevelés helyett értelmesebb lenne a mindennapi nyelvtanulás, szórakoztatva, kerülve a magolást, olyan tanárokkal, akik azért választották ezt a pályát, mert szenvedélyük a tanítás és nem azért, mert máshova nem vették fel. De az az érzésem, nemcsak jelen ügy kapcsán, hogy ott fent kitalálnak valamit, elájulnak maguktól, hogy ez de mennyire jó, majd közlik, hogy ezt be fogják vezetni és kész, pedagógusoknak-diákoknak nincs beleszólásuk, miért is lenne, elvégre az ő sorsukról határoznak, mi közük hozzá. Egyszer, a változatosság kedvéért, nem ártana gondolkozni is. De az elmúlt két és fél év tapasztalataiból kiindulva kétlem, hogy valaha is kísérletet tettek volna erre.

Amikor azt gondolná az ember, hogy már mindent látott, hogy már semmi nem történhet, amivel meglepetést lehetne okozni... Akkor jön szeretett kormányunk valamelyik tagja, hogy ha esetleg kezdenénk azt hinni, hogy eltelhet egy egész hét valamelyikük ámokfutása nélkül, visszavezessenek bennünket a helyes útra, mely szerint mindig számíthatunk valamilyen alaposan, illetve kevésbé átgondolt szóvirágra vezetőink részéről. Legutóbb a pedagógusok béremelésének elmaradása (illetve hivatalosan kicsit későbbre halasztása... avagy hogy kell kevésbé látványosan pénzt elvonni a legfontosabb területekről) kapcsán adott egy klasszikust a világnak ez a drága ember, mégpedig:

"Amikor nagy vihar van a tengeren, akkor azt is értékelni kell tudni, hogyha valaki kikötőbe vezet minket! Nem biztos, hogy éppen konyakot kell rendelni!"

Drága, felettébb nagyrabecsült kormányszóvivő úr! Először is: Miről beszél?? Kikötőbe? Ki az, aki biztonságosan kikötőbe vezet minket? Mert ha elmondja,  máris rohanok megnézni. De nekem inkább úgy tűnik, hogy kis hajónk egy viharos tengeren hánykolódik, amit néha egyik, máskor meg a másik irányba rángatnak, a kapitány kedve szerint, aki közben mosolyogva nyugtatgat mindenkit, hogy pontosan tudja, mit csinál és ne aggódjunk, mert bár háborog a tenger és egyesek csendes vizeken eveznek, a mi hajónk a legerősebb.  Konyakot rendelni?? Drága kormányszóvivő úr, attól tartok, Ön alaposan el van tévedve. Szeretném emlékeztetni Önt, hogy nem a pedagógusok azok, akik havonta milliókat vesznek fel különböző jogcímeken, hogy aztán gondterhelten vagy éppen mosolyogva közöljék a néppel, hogy "sajnos nincs pénz, csakis az előző kormány hibája, őket hibáztassák, de megint megszorítások kellenek". Szóval akkor ki is rendel konyakot? Döbbenetes, hogy miközben a kormány és a hozzá közel állók milliókat tesznek zsebre, az egyik legfontosabb területnek, a jövő nemzedékei egyik alapjának nem jut pénz. Pedig ha lemondanának a saját fizetésükről, könnyedén finanszírozni lehetne a pedagógus életpálya-modellt már most, nem kellene elhalasztani. De persze a megszorítások addig szükségesek és elkerülhetetlenek, amíg Önöket nem érintik. Önöknek az állampolgáraik, a hazájuk érdekében kellene dolgozniuk, a saját bankszámlájuk helyett. De persze tudom, hogy ennek felfogása túl nagy kihívást jelent.

Linda: A Reál ott van a Jóbarátok lakótelepénél... vagy mi a neve. Valami jóbarátos neve van.
Én: Ross és Rachel?
Linda: Hüle...
(...)
Linda: Jaaaj, Centrál Park!
Én: Jóbarátos név...
Linda: New York, azt kész.

(a Centrál Park egy közeli lakópark neve)

*

Én: Ki az az A.L.?
Linda: Egy román ismerős.
Én: Akkor miért van magyar neve?
Linda: Mert Romániában él. Magyar, csak román.

*

yahoo messenger

Tündi: én meg tökjó honlapot találtam
Linda: milyen honlap?
Tündi: asztrálutazásos... csak regizni kell hogy az egész oldalt lásd... holnap fogok
Linda: és megyünk utazni?
Tündi: remélem... nem tudom h ezt lehet-e szakember nélkül
Tündi: de én mennék
Tündi: ha biztonságos
Linda: Ausztrália miért ne lenne biztonságos?
Tündi: ASZTRÁL, te süket
Tündi: előző életek
Linda: jaaaaaaaaaaaaaaaaaa
Tündi: ez megy fórumra
Linda: fáradt vagyok, bakker... meg mondom utazunk, akkor kenguru nyomkodás lesz ennek a vége
Tündi: max plüss
Tündi: én is szoktam félreolvasni, mondtam
Linda: nah, de ez iszonyat jól jött ki
Tündi: ahha

Továbbra sem nyugszanak a kedélyek a családon belüli erőszak ügyében. Most éppen egy TV-műsorban fejtette ki véleményét a meghívott vendég, ismételten felháborítva a netes közösség jó részét.

Megemlíti egyik rokonát, aki állítása szerint nem látta el háztartási teendőit és házsártos asszony módjára viselkedett, mire a férje megverte, ő pedig azonnal dolgos, békés asszonnyá változott, és ez az állapot tartott is két hétig. Amikor is újabb verésre volt szükség, hogy ismét engedelmes asszony váljon belőle. A vendég pedig olyan jókedvűen mesélte ezt, mint valami vidám nyári anekdotát. Szóval ha az ember felesége nem úgy viselkedik, ahogyan azt tőle elvárják és még azt is meg merészeli tenni, hogy nem végzi mosolyogva, engedelmesen a napi teendőit, mintha ebben kiteljesedne élete célja, akkor a férjnek joga van erőszakot alkalmazni, hogy engedelmességre nevelje a feleségét. És ezt a legnagyobb derűvel meséli el, mintha követendő példa lenne bántalmazni bárkit is.

A másik, hogy amikor  megtudta, hogy a fia által elmondottakkal ellentétben egyáltalán nincs minden rendben az iskolában, hazaérve fogott egy botot és elverte. Mindezt hideg fejjel, előre eltervezve. És nevetve meséli el az egészet, mint valami vicces történetet. Nem hiszem, hogy a fia, vagy bárki, akinek ilyesmit át kellett élnie, bármi vicceset is találna ebben. Szerinte tudatosan, hideg fejjel kell verni a gyereket, mert az milyen hatásos. Szerintem meg egyáltalán nem lenne szabad bántani, mert csak maga ellen fordítja a gyereket és amúgy sem old meg semmit.

Ismét előjött a villamoson utazó gyerek példája, aki rugdossa az anyját, mint újabb indok arra, hogy megüssük a gyereket, mondván a gyerek azért csinálja, mert "könyörög a pofonért". Hogy mi van??? Szerintem ha egy gyerek odáig eljut, hogy a szüleit rugdossa, már régen rossz, és a szülők hibája, hogy ez megtörténhet. De a megoldás akkor sem az, hogy megcsapjuk a gyereket, csak mert nem megfelelő nevelési elveket alkalmaztunk; a saját hülyeségünkért nem a gyereket kell büntetni. Ehelyett már a kezdetekkor jó meghúzni a határokat, amelyet következetesen betartatunk, kerülve az erőszakot. A jó szülőnek erőszak nélkül is megvan a tekintélye, nem kell akarata kikényszerítéséhez felhasználnia erőfölényét. Aki pedig felhasználja az erejét egy gyengébbel szemben, arra tényleg nincs mit mondani.

Az a szomorú, hogy egyesek még mindig meg vannak győződve arról, hogy az erőszaknak helye van a nevelésben. Pedig az erőszak nem nevelés, csak a nevelés elmulasztásának kiküszöböléslére tett szánalmas kísérlet. Nincs ideje megfelelő példát mutatni a gyereknek és időnként elbeszélgetni vele, vagy csak alapból erőszakos a természete, így amint a gyerek olyat tesz, amit szerinte nem kellene, elveri, vagy legalábbis lekever egy pofont. És komolyan azt gondolja, hogy ettől majd jobb lesz, a gyerek megtanulja, mi a helyes viselkedés és elhagyja a rosszat. Nem képesek felfogni, hogy bár veréssel gyors és látványos eredményeket lehet elérni, ennek hatása csak addig tart, amíg a bántalmazó látókörön belül van; amint kikerül onnan, az előírt viselkedés is abbamarad, mert ha a szülő nem tud bántani, már nem kell azt tenni, amit a gyerek eddig is csak miatta tett. Ahelyett, hogy az eszükbe vésnék, hogy nevelni csak szeretettel, jó példát mutatva lehet, továbbviszik azt a "hagyományos" viselkedésmintát, amit a saját szüleiktől láttak, és meggyőződésük, hogy ez a helyes nevelési mód. Utána meg csodálkoznak, hogy a gyerek nem mutatja jelét túl sok szeretetnek, és az első adandó alkalommal lelép. Ők meg nem értik és fel vannak háborodva, hogy milyen hálátlan ez a gyerek, pedig ők igazán mindent megtettek érte. Csak talán éppen a legfontosabbat felejtették el. Szeretetben nevelni, olyan környezetben, ahol nem kell félnie, és ahol tudja, hogy a szüleire mindig számíthat. Akkor biztosan nem kell megtapasztalniuk, milyen érzés az időskori egyedüllét.

Szomorú, hogy bár törvény tiltja a gyerekek bántalmazását és hamarosan a BTK-ban önálló tényállás lesz a családon belüli erőszak, a valóságban nem sok minden történik a bántalmazottak védelmében, mondván, ez családi ügy, nem avatkoznak bele. Mi több, gyakran az áldozatot hibáztatják, amiért ilyen helyzetbe került, a bántalmazó pedig továbbra is folytathatja a verést és megalázást, ami elől az áldozatnak gyakran nincs módja menekülni. Szomorú, hogy itt tartunk Európában, a 21. században.

Némi öröm, hogy a párt elhatárolódik a képviselő úr kijelentésétől, és már kezdene reménykedni az ember, hogy az elmúlt évek tapasztalataival ellentétben talán mégsem csupa gondolkodni képtelen, csak a büfé kedvéért bejáró képviselő ül a Parlamentben, amikor jön az újabb. Családon belüli erőszakról ne beszéljünk, mert a "család" és az "erőszak" szavak nem férnek össze egy mondatban. Tehát ha nem illik bele a kormány családról alkotott, tökéletes képébe, akkor nem is létezik. Ami a családon belül történik, magánügy, így bele sem avatkozunk - ha a férj bántalmazza a feleségét, vagy a szülők a gyereket, tegyék csak nyugodtan, ez család, amely ügyeibe nem avatkozunk bele. Szóval ha homokba dugjuk a fejünket, akkor a problémák eltűnnek. Utána meg csodálkozunk, amikor a megdöbbentő statisztikákat olvassuk a családon belüli erőszak főként női és gyerekáldozatairól.

Mostanában nem múlik el nap olyan hír nélkül, ami sokaknál kiveri a biztosítékot... Ma éppen Varga képviselő úr gondoskodott arról, hogy újfent megteljenek az internetes fórumok. És már azt sem mondhatom, hogy különösebben meglepett; az utóbbi időben volt alkalmam hozzászokni a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötletekhez.„Ha mindenki a két-három vagy négy gyermekét megszüli, és eleget ad a hazának, és mindenki boldog lesz, ezt követően mindenki megvalósíthatja saját magát” - hangzik az egyik mondat, amivel elérte, hogy már egy ország ismeri a nevét. Nem tudom, a képviselő úr hogyan képzeli a nők életét a 21. században. Térjünk vissza több századdal ezelőttre, amikor a nők egyetlen célja csakis az lehetett, hogy mielőbb férjhez menjenek, gyereket szüljenek, ellássák a háztartást és teljesítsék a férjük minden kívánságát? Az eszébe sem jut, hogy nem mindenkit elégít ki a háztartásbeli szerep, akkor sem, ha egyesek tényleg egyszerűen családanyák akarnak lenni és nem vágynak munkára, anyagi függetlenségre. De jó, most mindjárt elmegyek gyereket szülni, ötig meg sem állok, majd negyvenévesen, amikor a korom miatt már egyetlen cég sem áll velem szóba, elkezdek önmegvalósítani. Tényleg logikus és átgondolt felvetés a képviselő úr részéről. De még mielőtt azt gondolhatnánk, hogy mára elég volt a kiakasztó megnyilvánulásokból, bizonyítékát kaptuk, hogy ezekből sosem tudnak kifogyni. „Azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak.” - szól a következő. Eddig nem is tudtam, hogy az erőszak megléte vagy nemléte a gyerekek számától függ, de köszönjük a képviselő úrnak a megvilágosodást jelentő eszmefuttatást. Tehát ha szülök egy vagy két gyereket, nyugodtan megverhet a férjem, mert nem járultam hozzá kellőképpen a jövő adófizetőinek létrehozásához; de ha három gyereket szültem, már csak hetente fognak megverni, négy gyereknél csak havonta, míg ötnél esetleg meg is úszhatom az erőszakot... Illetve dehogy, ha a férj bántalmazza a feleségét vagy a gyerekeit, az nem erőszak, hiszen a családban marad és akkor már mindjárt nem minősül bűncselekménynek. Legalábbis kormányunk hozzáértő politikusai szerint. Persze, semmi szükség a családon belüli erőszak önálló tényállásként való megjelölésére, hiszen a BTK amúgy is tiltja, és ha már ez a törvény, akkor ettől máris megszűnik a családtagok bántalmazása, mert a politikusok azt mondták, hogy márpedig úgy van és kész. Pedig attól, hogy homokba dugjuk a fejünket és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, egy erőszakos ember még nem fogja kevésbé bántalmazni a családját. Az pedig nem megoldás, hogy félrefordítjuk a fejünket és befogjuk a fülünket, mondván, "ez nem az én dolgom, csak rájuk tartozik, hogyan gyilkolják egymást". De persze hogyan is magyarázhatjuk meg egy átlag politikusnak, akinek valószínűleg fogalma sincs róla, mit jelent a "családon belüli erőszak", vagy a "nemek közötti egyenjogúság", esetleg "a szabad döntés joga". De komolyan, a politikusok toborzásánál előírás a minimum mínusz százas IQ-szint, és aki ezt túllépi, automatikusan alkalmatlan erre a pályára? Mielőtt hasonló kijelentéseket tesznek, nem ártana kicsit gondolkodni is előtte, legalább azért, hogy ne rozsdásodjanak el az agytekervények. Már várom, mi lesz a következő, ami rendkívüli intelligenciájú politikusaink fejéből kipattan. Csak hogy továbbra se legyenek unalmas pillanataink.

Az ötletnek több okból sincs sok értelme. Először is: lehet, hogy a köpeny elrejti az Adidas-pólót az átlag szemlélődő elől, de a Nike-cipő attól még látszik, kivéve persze, ha nyaktól földi érő köpenyeket rendel el az államtitkár asszony legújabb ötlete, mert akkor tényleg azt eredményezi, amiért bevezették. Más kérdés, hogy akkor a gyerekek jobban hasonlítanának egy szerzetesrend tagjaira, mint diákokra, de ez már egy másik téma. Viszont Hoffmann asszony a nagy ötletelésben elfelejtett egy jelentéktelen apróságot: hogy mióta legutóbb használatban volt az iskolaköpeny, eltelt néhány év, új évezredbe léptünk, olyan tárgyak jelentek meg és terjedtek el széles körben, amelyeknek akkor még a létezéséről sem tudtunk, ma viszont már mindennapjaink nélkülözhetetlen részei. Tehát ha a javaslatnak tényleg az a célja, hogy elrejtse a különbségeket, akkor a ruházat eltakarása mellett be kell tiltani a mobiltelefonokat, ipodokat és hasonló, szintén a jövedelmi helyzetről árulkodó tárgyakat, különben a javaslat pont nem azt érné el, amiért kitalálták. Ezen kívül természetesen a szülők sem hozhatnák el többé a gyereket az iskolába, mert így azonnal látszik, ki érkezik BMW-vel és ki Suzukival, ezért mindenkinek kötelező az iskolabuszt igénybe vennie, aminek szintén külön megállókat kell kijelölni, nem vehet fel minden diákot a lakóhelyén, hiszen akkor megint látható, ki lakik emeletes luxusházban és ki ötven éves, omladozó panelben. De még ez sem elég: meg kell tiltani a diákoknak, hogy beszélgessenek egymással, vagy ha mégis váltanak pár szót, tilos a nyaralásról vagy a karácsonyra kapott ajándékokról beszélniük, mert ez újabb ok a társadalmi különbségek kihangsúlyozására. De ha Hoffmann asszony ennyire elszántan el akarja tüntetni a különbségeket, felhívnám a figyelmét, hogy a diákok között, csakúgy mint a társadalom egészében, vannak csinos és kevésbé csinos lányok, illetve fiúk, akikről már ekkor látszik, hogy nagy szívtiprók lesznek és olyanok, akik után nem sűrűn álmodoznak a rózsaszín lányszobák lakói, szóval ha tényleg meg akarja szüntetni az egyenlőtlenségeket, erre is találnia kell megoldást. Hogy biztosra menjünk, akár be is burkolhatná őket tetőtől talpig, mint a szaúdiak az összes, biológiailag nagykorú nőt és akkor helyben is vagyunk, tényleg mindenki egyforma, nincs különbség, legalábbis külsőre. Hogy a felszín alatt milyen ember rejtőzik, az meg ugye kit érdekel, lényeg hogy a látszat meglegyen. Az iskolaköpenyt egyszer már kötelezővé tették, nem mindenki volt oda érte, megszüntették, nyilván nem ok nélkül, akkor most nem tudom, miért kell megint elővenni a témát. A "különbségek eltakarása" mellett már azt az érvet is bedobták, hogy "lehet rá firkálni". Na, akkor most egy újabb: ha firkálni akarok, veszek egy papírt és nem a nyilván kicsit több mint pár forintba kerülő köpenyt koszolom össze, hogy majd újabb munkát adhassak a mosógépnek. Nem lehet, hogy valakinek a minisztérium környezetében ruhaipari vállalkozása van és a válság ideje alatt is szeretné biztosítani a megélhetését? Szerintem az okot, amire hivatkozva ennyire erőltetik az iskolaköpenyt, leginkább családi körben kellene kezelni: a szülő nem komplett Ralph Lauren-szerelésben küldi a gyereket iskolába, csúcskategóriás mobillal meg mp4-lejátszóval, és a gond máris megoldva. Mert az "ápol s eltakar" ez esetben elrejti a problémát, de megoldást nem jelent. Elvégre ha a kanapé alá söpörjük a szemetet, attól még nem lesz tiszta a lakás. Jó lenne ezt észben tartani és végre egy értelmes javaslattal előállni, mert ami itt már évek óta "oktatáspolitika" néven folyik, a nevetség határát súrolja, vagy talán már át is lépi. Csakhogy az oktatás jelenti a jövő egyik alapját, így jó lenne végre komolyan venni.

Olvasom a különböző cikkeket, illetve véleményeket a legutóbbi nagy vihart kavart esetről, mely szerint a Magyarországon életfogytiglanra ítélt azeri bűnöző hazájába visszatérve kegyelmet kapott... és emiatt az örmények megszakítottak velünk minden kapcsolatot, egyesek még magyar zászlót is égettek és most minket utál az egész ország. Ami meglepő, hogy a fórumokat olvasva a legtöbb hozzászóló kifejezetten egyetért az örmény lépéssel, sőt egyesek még a zászlóégetést is helyeslik. Mi van??? Egy azeri kíméletlenül megöl egy örményt, de azon megy a vita, hogy miért adtuk ki??? Érdekes módon ha magyar elítéltekről van szó, arra panaszkodnak, hogy őket a mi adónkból etetjük és hogy ez mennyire rossz. Most akkor hogy is van ez? Elkaptuk, elítéltük, de nem a mi állampolgárunk, miért tartsuk a mi börtöneinkben, amikor azok így is bőven túlterheltek? Ígéretet kaptunk, hogy az ítéletet fenntartják, első dolguk volt megszegni, mégis mi vagyunk a hibásak. Ha az illető nem nyírja ki a társát, ez meg sem történik, így talán ott kellene kezdeni a vádaskodást. Azt is felhozzák egyesek, hogy na most aztán Örményország megszakított velünk minden kapcsolatot, micsoda tragédia. Ha mi tennénk ugyanezt, leginkább kiröhögnének. Most komolyan, miben függünk mi Örményországtól? Nem tartozik a legfontosabb partnereink közé, akkor meg nem mindegy, mit gondol rólunk? Nekem semmi bajom az örményekkel, meg általában egyik nemzettel sem, de ha most nagy sértettségében kivonul az életünkből, nehogy már mi keseregjünk miatta, hogy mekkora veszteség. Persze senkivel sem jó dolog rossz viszonyban lenni, de részünkről ez csak válasz egy helyzetre, nem mi akartuk így. Az örmények pedig még véletlenül sem arra a nemzetre rágtak be, amelyik tagja megölte az egyik fiukat; nem, csakis mi vagyunk a hibásak, mert kiadtuk a hazájának. Másokat is kiadtak már, ez megszokott dolog. Ami pedig a magyar kormányt illeti, szégyenletes, hogy ennyire nem állnak ki saját állampolgárainkért, míg a többieket véletlenül se merik megsérteni, nehogy rosszat gondoljanak rólunk. Ha mi égetnénk örmény zászlót, mi lennénk a világ szégyene, ők viszont gond nélkül megtehetik, a magyar kormány pedig még annyit sem mond, hogy "ezt azért nem kellett volna", nemhogy tiltakozna.Ugyan már, hiszen mi csak magyarok vagyunk, úgy kell élnünk, ahogy másoknak megfelel, véletlenül sem úgy, ahogy mi szeretnénk. Nevetséges, de egyben tragikomédiába illő.

Most, hogy ismét véget ért egy olimpia, és az eseményeket elemezve igyekszünk levonni a tanulságokat, az ember időnként ráakad néhány érdekes hozzászólásra egy-egy sportesemény kapcsán. Természetesen mindenkinek más a véleménye és ami egyesekből elismerést vált ki, az másokban esetleg éppen visszatetszést kelt, amivel nem lenne gond, hiszen azért hívják fórumnak, hogy ott mindenki elmondhassa a véleményét... a problémát a stílus jelenti, illetve ahogy becsmérlik az esetleg várakozáson alul szerepelt sportolókat. Az olimpia tele van sikerekkel és kudarcokkal, győzelmi mámorral és emberi tragédiákkal... ettől is lett azzá, ami. De ha egy sportoló mindent megtett, hogy megfelelően képviselje hazáját, nem kell őt becsmérelni azért, mert esetleg nem mindent sikerült úgy, ahogy saját maguk és a közvélemény is várta. A legjobb példa erre a férfi vízilabda-válogatott, akik, miután nem sikerült elérni az újabb kitűzött célt, egyesek szemében megszűntek azok a hősök lenni, amivé az előző három olimpia megnyerése után emelték őket. Különösen az egyik hozzászólás akasztott ki, amelyben az illető "pancserek"-nek hívta csapatunkat. Ami már csak azért is felháborító, mert mégiscsak megnyertek három olimpiát, amit csak úgy véletlenül nem szoktak elérni. Hogy is van ez? Amíg valaki jól teljesít és hozza az elvárt eredményeket, hős és szupersztár, amikor pedig valami nem sikerül, máris pancser? Biztosra veszem, hogy az említett hozzászóló fél kézzel képes lenne egymagában is megnyerni nemcsak három, de mindjárt négy olimpiát is, ha már ennyire lebecsüli a fiúkat. Valahogy könnyebbnek tűnik beledumálni és megmondani, hogyan kellett volna csinálni... kívülről mindig könnyebb osztani az észt. Majd ha ugyanazt eléri, mint a fiúk, akkor lehet dumálni, de addig is foglalkozzon azzal, amihez ért, mert valószínű, hogy a sport nem tartozik ezek közé. A fiúknak pedig köszönjük az elmúlt tizenöt évet, a rengeteg EB-, VB- és olimpiai érmet. Biztos vagyok benne, hogy a mostani olimpia nem egy korszak végét jelentette, csak némi szünetet, amikor a csapat megújulhat, feltöltődhet és hamarosan ismét kiváló eredménnyel szerepelhet világversenyeken, hiszen rengeteg tehetséges vízilabdázónk van, akik a visszavonuló olimpiai bajnokok helyett bekerülhetnek a keretbe és bizonyíthatnak. Szép volt fiúk. :)

Nap mint nap hallani történeteket felelőtlen gazdikról, kidobott háziállatokról, és bármennyire is azt hiszem néha, hogy ennél durvább már nem történhet, újra és újra meg kell tapasztalnom, hogy az emberi kegyetlenségnek nincs határa. Mindig szívszorító látni, ahogy egy állattal kegyetlenül bánnak, vagy ha már megunták, egyszerűen kidobják. Mintha ők tehetnének arról, hogy az úgymond gazdi egy idióta vadbarom - ennél kedvesebb szót nem tudok rájuk találni. Ha befogadunk egy állatot, kötelességünk gondoskodni róla élete végéig, nemcsak addig, amíg kicsi és aranyos, és fel lehet vele vágni az utcán sétálva. Egyesek azért szabadulnak meg a háziállatuktól, mert nem szobatiszta és megrág dolgokat. De a gyerekét sem dobja ki az ember, ha pár évig pelenkát kell cserélni vagy feltűnő érdeklődést mutat a szülők tárgyai iránt... Ez a kettő valahogy nincs összhangban. A másik, amit szintén imádok, amikor azzal jönnek, hogy "rámorgott a gyerekre", azért kell tőle megszabadulni, vagy egyszerűen csak jön a baba, így a kutyának mennie kell. Mi van? Ha az egyik gyerek csúnyán néz a másikra, rögtön árvaházba adják? Ugye, hogy érződik az ellentmondás. Az utóbbi eset pedig már tényleg a "no comment" kategória. Befogadtam egy háziállatot, jobb esetben családtagként kezelem, de utána jön a baba, így a kisállatot kirakom... úgyszintén, ha a gyerekemnek testvére születik, beadom egy árvaházba vagy kirakom az út szélére, mert már terhet jelent? Egy állat is érző lény, aki biztonságos otthonra, szeretetre vágyik, nem arra, hogy elárulják és otthagyják, mert már nem kell. Ha pedig olyan váratlan körülmény jött közbe, ami miatt semmiképpen sem tarthatjuk meg, legalább annyit tegyünk meg, hogy új otthont, szerető gazdit keresünk neki, és a jövőben is látogatjuk, mert továbbra is szeretjük, ha már nem is tudjuk többé gondját viselni. A kutya is ugyanolyan családtag, mint egy gyerek. Mivel rengeteg a felelőtlen ember, aki azt képzeli, hogy ha elviszi a kutyát valahova és otthagyja, azzal megoldotta a gondot, talán jó lenne már az iskolában tanítani a felelős állattartást. Ha a mindennapi testnevelésre szükség van, erre még inkább. Illetve mindenkivel, aki ezt megtette, jó lenne megismertetni, milyen az, amikor kirakják az ismeretlenbe és sorsára hagyják... csak hogy lássa, ez nem úgy működik, hogy meguntam, eldobom, a többi pedig nem érdekel. "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél." - olvastuk még iskolásként; jó lenne, ha ehhez tartanánk magunkat.

A kormány már régóta büszkén hirdeti, hogy ismét milyen nagyszerű ötlettel állt elő - ezúttal, hogy az iskolákban mindennap legyen testnevelés óra, hogy ezáltal is elősegítsék az egészséges életmódot. Az ötlet önmagában jó, de nem árt figyelembe venni néhány apróságot. Először is: Ezt hogy gondolták kivitelezni? A legtöbb iskola nem bővelkedik tornatermekben, és ha gyakorlatilag megduplázzák az óraszámot, nem lesz hely a gyerekeknek. Így a terv csakis úgy megvalósítható, ha az órák egy részét külső helyszínen tartják. Ez szintén lehet jó, mivel így a gyerekek nem ugyanazt a helyszínt látják nap mint nap, és nem ugyanazokkal a dolgokkal foglalkoznak minden órán; viszont fontos lenne felismerni, hogy nem lehet mindenkire minden sportágat ráerőltetni. Nem mindenki rajong a futásért, ahogy mások a kosárlabdáért vagy éppen az ugrókötelezésért nincsenek oda. Ha mindenkinek azt kell csinálnia, amit a tanár gondol, hamar megutálják az egészet és így egészség ide vagy oda, az intézkedésnek nem lesz pozitív eredménye. Ehelyett minden gyereknek lehetővé kellene tenni, hogy kipróbálja magát a sportokban, amiket szeret és hogy azzal foglalkozhassanak, amiben örömüket lelik és amiben jók. Így nemcsak szórakoztatóvá válik a testnevelés, de valóban pozitív hatása lesz, hiszen a gyerekek örömmel végzik. Amikor mi jártunk iskolába, gyakran csak egyféle dolgot csinálhattunk, mindig azt, amit a tanár éppen mondott; és csak nagyon ritkán volt arra példa, hogy örömmel tettük. Talán nem meglepő, hogy a testnevelés sosem tartozott a kedvenceim közé. Jó lenne figyelni a gyerekek igényeire, mert csak így érheti el a kezdeményezés a kitűzött célját.

Amikor egy olyan szörnyű és nagy visszhangot kiváltó bűntény történik, mint a Bándy-gyilkosság, szinte biztos, hogy egyesek azonnal tüntetéseket szerveznek "a cigánybűnözés ellen" és követelik a halálbüntetés visszaállítását. Merthogy "meg kell tisztítani" tőlük az országot, és amúgy is, ha valaki roma származású, abból automatikusan következik, hogy bűnöző is. Nem lehet úgy végigolvasni egy fórumot, hogy néhányan ne követeljék vehemensen a halálbüntetés visszaállítását, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy az megold minden gondot és elrettenti a bűnözőket a gyilkosságtól. Több politikus is rögtön felkapja a témát, remélve, hogy ezzel szavazatokat szerez a választásokon, miközben pontosan tudja, hogy az újbóli bevezetésére kb. nulla az esély. Akkor sem tehetnénk meg, ha akarnánk, mivel több nemzetközi egyezmény és az EU is tiltja. "Lépjünk ki az EU-ból, amúgy sem kaptunk túl sok jót", kontráznak rá általában; aminek szerintem megint nem lenne sok értelme, de ez már egy másik téma. A halálbüntetés visszahozatala viszont hasonlóképpen nem járna eredménnyel, legalábbis pont azt nem érjük el vele, amiért újra bevezetnénk. Mit akarunk elérni ezzel? Megbüntetni, amiért ártatlan emberek életét oltotta ki, vagy megakadályozni, hogy többet ne követhesse el? Egyáltalán, van jogunk elvenni valaki életét, mert ő is megtette ugyanezt? Szerintem nincs. Nem vagyunk istenek, hogy a jog nevében ítélkezzünk embertársaink felett. A büntetés nem a mi dolgunk; előbb vagy utóbb, de mindenki megkapja a sorstól, amit érdemel, de nem dönthetünk önkényesen mások életéről, mondván, megérdemli. Európában csupán egyetlen helyen alkalmazzák még mindig a halálbüntetést, de Fehéroroszország nem éppen demokratikus állam és nem hiszem, hogy azt szeretnénk, hogy egy lapon emlegessenek velük. Még az USA tagállamainak egyharmadában is eltörölték ezt az intézményt; és az sem véletlen, hogy Európa szinte egész területén ma már elfogadhatatlan az alkalmazása.

A legtöbben azt gondolják, hogy a halálbüntetés visszatartja a bűnözőket a gyilkosságtól. Mégis hogy? János meg akarja ölni az üzlettársát, mert magának akarja az egész céget, de akkor lelki szemei előtt megjelenik, hogy ezért halálra ítélik, így inkább hazamegy és elkezd Petőfit olvasni? A gyilkosságok döntő többségét előre megfontoltan vagy hirtelen felindulásból követik el; utóbbi esetben lehetőség sincs a mérlegelésre, ha pedig valaki előre megtervezi, hogy megöli embertársát, az nem fog azon gondolkozni, hogy mi lesz, ha elkapják, mert biztosra veszi, hogy őt soha nem fogják. Ami igazán visszatartaná a bűnözőket, az a tudat lenne, hogy biztosan elkapják őket, esély sincs a menekülésre; nem pedig a várható büntetés.

Amikor nemrég egy, a Bándy-gyilkosságról indított fórumon leírtam, hogy ellenzem a halálbüntetést, egy fórumozó megkérdezte, hogy akkor is így gondolkoznék-e, ha az én gyerekem gyilkolnák meg. Érdekes felvetés, és jobban belegondolva első dühömben biztosan a gyilkos halálát szeretném, de azt is tudom, hogy ez nem old meg semmit, a meghalt szerettemet nem hozza vissza. Azt akarnám, hogy a gyilkos szenvedjen, a halálbüntetés pedig túl könnyű és gyors módszer. Ráadásul drága is, a többszörösébe kerül egy rab évtizedekig tartó ellátásának, ahogy ezt az USA-ban kiszámolták. Tekintve, hogy a célunk a gyilkos távol tartása a társadalomtól, hogy többé ne követhesse el a bűntényt, erre a tényleges életfogytiglan tökéletes megoldás. Egyesek szerint ettől az elítélt csak még erőszakosabb lesz, mert már nincs veszítenivalója, tekintve hogy ennél súlyosabb büntetést nem kaphat; de egy ablak nélküli magánzárka, a látogatók hetekig tartó hiánya, a szabad levegő megvonása a legtöbb embert hamar megtöri, így mégis kaphatnak súlyosabb büntetést. Azon kívül a börtönben nincs magánélet, minden a többiek szeme előtt zajlik, ami megalázó és a többség nehezen viseli. Ez a legsúlyosabb büntetés, nem a halál. Ráadásul ha téves bizonyítékok alapján ítélték el a vélt elkövetőt, még mindig szabadlábra helyezhetik, míg a kivégzettek esetében legfeljebb sajnálkozhatnak a végzetes hiba miatt. Több száz embert végeztek ki ártatlanul és csak később derült ki, hogy nem volt közük a bűncselekményhez; ha nem alkalmazzák a halálbüntetést, ők még ma is élhetnének. A fent említett kérdéshez viszont hozzátennék egy újabbat, mindenkinek, aki támogatja a halálbüntetést: Ha a gyerekedről kiderül, hogy gyilkos, az ő esetében is a kivégzésre szavaznál? Vagy ez már más helyzet? Minden bűnöző rendes ember volt valamikor; senki sem születik gyilkosnak, csak a körülmények hatására lesznek azok. Sok esetben nekik is van családjuk, akik ugyanúgy szeretik őket, mint bárki mást a családja. Nincs jogunk istent játszva, úgymond a jog nevében bárkit is megölni; a lényeg, hogy többé ne jelentsenek veszélyt a társadalomra, és erre a tényleges életfogytiglan is alkalmas. Persze őket az adófizetőknek kell eltartani, de dolgozhatnak a börtönben, akár kemény munkákat is végezhetnek, hogy megtérítsék az összeget, amibe az ellátásuk kerül. Mindezt életük végéig, a szabadulás lehetőségének reménye nélkül; sokkal durvább büntetés, mint a kivégzés. De ha már halálbüntetés, tisztázni kell néhány kérdést. Mi számít akkora bűnnek, hogy arra halálbüntetést kell kiszabni és mi nem? Egy ember meggyilkolása már halálbüntetést von maga után, vagy csak több ember megölése jelent kivégzést? Akkor is halálbüntetést szabnak ki, ha az áldozat roma származású, akit egy magyar gyilkolt meg? Vagy akkor már másként értékeljük a dolgokat és enyhébb büntetést tartunk elfogadhatónak? Állatkínzásért is halálbüntetés jár? Elvégre az állatok is érző lények. George Bush-t elítélhetjük népirtásért, mivel az általa indított háborúkkal több ezer katona, illetve ártatlan civil halálát okozta? És mi a helyzet azokkal a bankokkal, akiktől sokan felelőtlenül vettek fel lakáshiteleket és mivel nem tudják azokat fizetni, a halálba menekültek? Ezek vezetőit is halálra ítéljük, mert bár közvetetten, de sokak halálát okozták? Fontos lenne meghatározni, mi számít akkora bűnnek, hogy arra csak a halálbüntetés hozhat megnyugtató megoldást.

Ami a legjobban felháborít, az, hogy egyesek máris cigánybűnözésről beszélnek és miattuk követelik egyre hangosabban a halálbüntetést, csak mert ezt a gyilkosságot éppen egy roma származású követte el; pedig tudhatnák, hogy ha létezik a cigánybűnözés, akkor van magyar, francia, német, satöbbi bűnözés is. Nem lehet egy egész nemzetet elítélni azért, mert bizonyos tagjai elkövettek valamit. Ezzel az erővel mindenkit utálhatnánk, mert nincs nemzet, amelyben mindenki tisztességes; bűnözők mindenhol akadnak és valószínűleg lesznek is. Nekünk sem esik jól, amikor egy osztrák áruházban meglátjuk a magyar nyelvű feliratot, nekünk címezve, miszerint ne lopjunk. Ha ezen felháborodunk, milyen alapon ítéljük el az egész roma közösséget? Tény, hogy kisebb bűncselekményeket nagyobb arányban követnek el, de jóval kevesebben gyilkolnak, mint a magyar nemzetiségűek. Mégis, amikor gyilkosság történik, a nép azonnal elkezdi terjeszteni, hogy "biztos cigány volt", és ha esetleg valóban, igazolni látják előítéleteiket, újabb okot találva a szigorúbb büntetésnek; míg ha magyar az elkövető, ezek a hangok valahogy elhallgatnak. Mint Nóra esetében is, akinek a gyilkosát hamar elkönyvelték cigánynak, majd amikor kiderült, hogy az elkövető magyar, máris átértékelték az eseményeket, a lányt hibáztatva a történtekért. Pedig roma által elkövetett gyilkosságról alig hallani, ellentétben a magyar származású bűnözőkkel. A pécsi ámokfutó, a balástyai rém, százhalombattai rém, Pándy András... mind magyarok, hogy csak néhány nevet említsünk. Velük kapcsolatban valahogy mégsem merül fel azonnal a népesség kétharmadában, hogy visszaköveteljék a halálbüntetést. Pedig mind szörnyű gyilkosságokat követtek el. Kíváncsi lennék, hogy ha egy magyar kiirtana egy egész telepnyi romát, arra hogyan reagálna a társadalom; gyászolná az elhunytakat és megmozdulásokat szervezne a gyilkos megbüntetésére, vagy örülne a gyilkosságnak és inkább megköszönné a tettesnek, mondván, "ezzel inkább jót tettek, úgyis megérdemelték". Azt hiszem, erre mindannyian tudjuk a választ. Ezek szerint egy roma élete messze nem ér annyit, mint egy magyaré, és ez szomorú. Általánosan megfigyelt tény, hogy a fiatal, szép, szimpatikus, fehér áldozatokkal nagyobb az együttérzés, és bár borzalmas, ami Katával történt, a kettős mérce alkalmazása akkor sincs rendben. De ha mindenképpen igazságot akarunk szolgáltatni, sétáljunk ki a Kossuth térre és tekintsünk egyik legjelentősebb épületünkre. A legnagyobb bűnözőket ott találjuk; ha mindenképpen rendet akarunk tenni, inkább velük kellene kezdeni.

Laci: Én is frontember vagyok... ha front jön, ideges leszek.

Laci egy képet mutat Emesének Nagyenyedről, az ő és Anyu szülővárosáról
Laci: Megismered? Meg kellene, mert majdnem a szülővárosod.
Én: Azzal a különbséggel, hogy nem ott születtél.
Laci: De születhettél volna ott is.
Én: Ahogy Londonban vagy Stockholmban is.

Zsolti (sört iszik): Mmm, de finom!
Anyu: Rossz?
Zsolti: Nem annyira.

Maci bácsi: Gabi, miért vagy ilyen lehangolt? Túl sokat ettél vagy túl keveset ittál?
(2009. január 10. - keresztapám a húgom keresztapjának)

Szereplők:

Enikő, Sanyi: nagybátyám & nagynéném

Klió: lányuk, unokatesóm

Laci & Gabi: barátaik

Laci, Anikó: nagybátyám & nagynéném

Zsolti, Andris, Emese: unokatesóim

*

(arról, hogy szeretem a focit)

Ismerős: Van egy lány, aki focizott, motorozott és most kint van Svédországban.
Tata: Nem tudta megállítani a motort...

Mama: Látom, kiszolgáltattátok magatokat. (értsd: kiszolgáltátok)

Mama - egy újságcikk címét olvasva: Elköltözik a Maros… (művészegyüttes)

Enikő: Vettétek a szilvát?
Mama: Igen, itt szedtük a kertben.
(zúgott a habverő)

Enikő: ...-ék még isznak vagy már feldobták a talpukat?

Laci bácsi: Nem tudnátok ráadni egy kis hangerőt?
Enikő: Miért, le akarod fektetni az anyámat?
Laci bácsi: Én táncolni szerettem volna felkérni, de féltem, hogy lehány,
mert panaszkodott, hogy fáj a gyomra.

Laci bácsi: Felköltözöm a Gabiékhoz!
Enikő: Hetedik gyereknek, mi?

Vitaműsor - arról, hogy mennyire tartom szimpatikusnak Laci bácsit
Tünde: Játsszuk el a Perpatvart! Klió lesz a Havas!
Laci bácsi: Klió nem Havas, hanem avas!

Sanyi: Minden, ami „K”-val kezdődik, árt nekem, mert lerakódik a
vesémre.
Enikő: Kivéve a kurvákat, mi?

Enikő: Mi a szakdolgozatod címe?
Én: Magyarok az észak-amerikai polgárháborúban.
Enikő: Azt hittem, magyarok az éjszakában.

Enikő: Hajti, belőled egy komoly nő lesz! Fognak a pasik rád ragadni, mint az okmánybélyeg!

Klió: Hajti, itt még aranyos voltál! (fényképet nézegetve)

(húgomnak)

Én: A fideszes családmodell három gyerekből áll.
Sanyi: Igen, mert ők kint tanultak.
Enikő: Akkor Kliónak kell még két kistestvér!
Sanyi: De én nem tanultam kint!

*

(telefonban)

Tata: Halló, Lehel? Ja, Csilla!

Mama: Azzal nem lehet átkapcsolni?
(mobillal a TV-t)

Ismerős: Hogy vagy?
Tata: Mindenem romlik, csak az erkölcsöm javul.

(a román rendőr nem érti, mi az a személyi igazolvány, ő a buletint kéri)
Tünde: Ha olyan hülye, hogy nem érti, akkor meg is érdemli!
Tata: Nem hülye, hanem román!

Rádió – hírek: A Nastase – Orbán találkozó a vártnál barátságosabban
kezdődött.
Tata: Nem verték fejbe egymást.

*

Emese: Van tej?
Anikó: Igen.
Emese: Akkor teát kérek.

(számítógépes játék közben)

Zsolti:

Megyek még egy kört a csajjal.

Szóljatok, ha pörgőrúgást csinál a csajom.

Andris:

Ez a pasi golyóálló?

Emese, ne üss belém és akkor a halálpályán izélünk!

Remélem, nem lila Fordunk van.

(nem akart hazamenni)

Emese:

Én az időt húzom, nem a cipőmet.

Nem fair, mindig csak én győzök.

Tegnap elkaptam egy TV-műsor érdekes részletét, amelyben egy nyomozó éppen azt ecsetelte, hogy kis nemzetünk egyik leghírhedtebbé vált alakja "kiváló bankrabló volt"... Elgondolkoztam, hogy ha már úgyis vannak az elsőrangú termékeket megillető címek, úgy mint "Kiváló magyar élelmiszer", ezen az alapon lehetne "Kiváló magyar bankrabló" is... Majd részt vehetne nemzetközi versenyeken, ahol a bemutatkozó reklámjához hozzátehetné, hogy "Kiváló magyar bankrabló - cím 2012-ben"... Ha másért nem, ezért érdemes magyar beszélgetős műsorokat nézni. (Pont ezt a fél percet kaptam el, láthatóan a legjobbkor érkeztem. Ennyi elég is volt belőle.) "Kiváló magyar bankrabló"... És még jöhetnek a többiek. "Kiváló magyar politikus - a legtöbb sikeresen beadott hazugság 2012-ben"; "Kiváló magyar "sztár" - a legtöbb pénzt bármifajta rendes munka nélkül begyűjtő megélhetési celeb 2012-ben" és hasonlók. Ez Magyarország, 2012-ben.

Anyu & a húgom aranyköpéseinek gyűjteménye. Azért ez is megérne egy Showder klub-ot.

Anyu: Feküdj le, mert reggel megint délben kelsz fel.

Húgom: Jaj, hogy mi történt, ne tudd meg… (és elmondja az egészet)

*

(bevásárlás a Tesco-ban)

Anyu: Kérsz croissant-t?
Én: Mennyit vehetek?
Anyu: Bármennyit. (...) De ne négyet, kettő elég!

Anyu: Hozd ide a piros lapátot! Ott van a két ajtó között.
Én: Itt van.
Anyu: Ez nem az!
Én: Más piros lapátot nem látok.
(kicsit később felvesz egy határozottan nem piros lapátot)
Én: Ez nem is piros!
Anyu: Hát valamikor piros volt...

Én meg rendelkezem a rejtett színlátás képességével, csak eddig nem tudtam róla...

Áruházban:
Én: Ezt miért hívják körömkefének?
Anyu: Hát mert körömkefe.

Ugyanott, pár perccel később:
Én: Mi a különbség frisspack és alufólia között?
Anyu: Az egyik frisspack, a másik alufólia...

Avagy akkor tanul a gyerek, ha kérdez...

(Karácsony előtt – ki akartam próbálni egy sütireceptet, ugyanakkor napok óta arról beszéltünk, hogy honnan szerezzük be a karácsonyfát)

Én: Mi lesz a fánkkal?
Anyu: Azt majd te megsütöd.
Én: Én a karácsonyfánkról beszéltem...

(itthon, Budapesten)

Anyu: Látom, van kenyérvágó kés.
Én: Azt nem te hoztad?
Anyu: De igen...

(két napja esik az eső; a kocsiból indulunk a Vásárcsarnok felé, de Anyu csak később nyitja ki az ernyőjét)
Én: Mire kinyitod, beérünk az épületbe.
Anyu: Legalább nem lesz vizes...

Avagy az ernyő új funkcióval gazdagodott: meg kell óvni a bevizesedéstől...

(új telefont kell vennem, Anyu pedig azt szeretné, ha szolgáltatót váltanék)
Én: Nem akarok 30-as lenni...
Anyu: Már az vagy...

Köszi Anyu, imádom, ha a koromra emlékeztetnek...

(színház után)
Anyu: Mit néztetek?
Én: Kávé habbal. Ez az egyik bérletes, színpadra felmenős-pezsgőzős darab.
Anyu: Mit néztetek?
Én: Most mondom, hogy Kávé habbal.
Anyu: Azt hittem, azt ittatok...

(családi bevásárlás a Tesco-ban)

Anyu: Szeretitek a sült paprikát?
Én: Nem tudom, már nem emlékszem, hogy milyen.
Húgom: Nekem nem jött be.
Én: Kóstoltad?
Húgom: Nem.

Húgom: Mindjárt jövök.

Én: Hova mész?

Húgom: A városba…

(ami minimum három óra, tekintve közelebbi lakóhelyünket... de azért "mindjárt jövök")

Ezúton is ezer hála és köszönet a sorsnak, amiért ilyen családba születhettem... itt sosem unatkozik az ember. :D

Ha az ember távol él a családjától, elkerülhetetlen, hogy időnként hazalátogasson a szülői házba. Ez jobb esetben úgy néz ki, hogy délelőtt összepakol - Népligetbe kimegy – buszra felszáll – pár óra múlva hazaér – édesanyja boldogan várja – elmennek bevásárolni – utána haza – mindenki boldog, hogy kicsit hazajött a távol élő lány. Ehhez képest időnként a valóság:

- Szia, hogy utaztál?

- Jól. – Amikor az ember lánya még ártatlan naiv lélekként abban reménykedik, hogy ez a délután is olyan lesz, mint valami amerikai filmben, boldog család, mindenki örül, hogy egy hétig újra együtt lehetünk, satöbbi. Egészen a következő mondatig.

- Elpakoltál a szobádban? – A már jól megszokott, gyilkos kérdés, amelyre csak egyetlen helyes válasz létezik.

- Még nem, nem volt időm (meg főleg kedvem, teszem hozzá gondolatban)… - Hát nem, ez nem az a válasz; az őszinteség itt nem nyerő taktika.

- Hányszor megkértelek, hogy csinálj rendet a szobádban, te meg még erre sem vagy képes… Tudod, mi lesz, ha nem raksz rendet… Megyek és mindent kidobok, amit feleslegesnek találok, válogatás nélkül. – Igen, már tíz éve is ezt mondogatta heti rendszerességgel, amikor túl sok mindent tartottam látható helyen a szobámban. Nem mintha nem használná raktárnak már több mint két éve, ennek jegyében bepakolva mindent, amire nincs szükség, mondván, hogy elköltöztem és alig vagyok otthon, a ház többi részében meg amúgy sincs hely mindezek tárolására.

- De én jól érzem magam így, mindent megtalálok, amire szükségem van, és ez a lényeg. – Hasztalan védekezés, tudom előre. Tapasztalat.

- Elég szomorú… Egy lánynak rendet kell tartania. Úgy néz ki a szobád, mint egy disznóól. – Én mondjuk inkább azt mondanám, hogy háborús övezet, de lehet, a disznóól időközben kapott egy alternatív jelentést, amiről ezidáig lemaradtam… Jó, tudom hogy el kellene pakolnom a könyveket az asztalomról, amiket még csak tervezek elolvasni, és a több hónapja befizetett számlák sem mutatnak jól az angol könyveim mellett, az évek során összegyűjtött színházjegyekről már nem is beszélve, és talán a Bookline-ról rendelt könyvek csomagolópapírját meg az iskolai tankönyveimet-jegyzeteimet sem kellene a földön tartani, a ruháimat már meg sem említve, amik csak úgy behányva hevernek a szekrényemben már több hete, miután nem volt kedvem rendesen összehajtogatni őket, így el is pakolom mindet… majd.

És ekkor hazaérünk… szobába be, helyzetet szemrevételez, nyugtázza hogy a berendezést illetően semmi sem változott, majd csak úgy mellékesen megemlíti a nyilvánvaló tényt, szembesítve a családot azzal, hogy ők ugyanazt tették, amiért most zaklatják az embert; miközben pontosan tudja, hogy ez kb. semmit sem változtat édesanyja témához való hozzáállásán:

- Anyu, ki is csinált raktárt a szobámból?

(Szerző készséggel elismeri, hogy az alábbi történet kirívó eset, a hazautazások és családtagokkal való találkozások rendszerint valóban amerikai filmeket idéznek, mindazonáltal a történet alapja valós.)

Szösszenetek lakótársamtól... Házi Showder klub... :D

Saját maguk alatt vágják a fejszét.
(az ügyfelek, akik lecsapják a telefont, amikor hívja őket)

Csak az izébe megyünk vagy az izébe is?
("izé" mint Lidl és Spar)

Nem hiszem el, mindenki sínen van, én meg csak fekszem rajta és várom a vonatot, mint Attila Szárszónál.

Megoldották, mint ókori rómaiak a csatornázást.

Az én életem is olyan, mint egy romantikus lányregény... csak egyelőre nem látom.

Feküdtem, mint sz.. a betonon...

Mondtam Anyunak, hogy miért nem keresztelt Angyalkának... Olyan jó lenne úgy bemutatkozni a telefonban, hogy "Jó napot kívánok, Fekete Angyal vagyok"...

(énekel): Vak vagyok nélküled...
Ezt a kontaktlencsémnek szoktam mondogatni...

(Juventust hallgatva)
De jó pasi ez a Bon Jovi... Elkaphatna.

(belezúgott az egyik színészbe, így minden darabját meg kell néznünk)
Sokba fog nekem ez még kerülni... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok költeni egy pasira.

*

(Bridget Jones-ról beszélgetve)
Ildi: Hogy hívják azt a nőt? Penny...?
Én: Penny Husbands-Bosworth.
Ildi: Ha lesz gyerekem, így fogják hívni.
Én: De ha lányod lesz, utálni fogod!
Ildi: Tudom, majd az apja neveli.

Picérnő a True Blood-ban: Azt hiszem, megtaláltuk Dawn utódját.
Én: Ki az a Dawn? Őt is kinyírták?
Ildi: Nem, megölték.

(a Nem kellesz eléggé című filmről beszélgetve)
Én: Nagyon ismerős a pultos pasi.
Ildi: Justin Long?
Én: Igen, ő.
Ildi: Ed című sorozat?
Én: Honnan tudod, hogy onnan ismerem?
Ildi: Mert abban játszott...

(a Fekete Tőr Testvériség (BDB/FTT) könyvsorozatról beszélgetve)
Ildi: Butchról kiderül, hogy Wrath unokatestvére, mert csináltak egy recessziót.
Én: Hogy micsodát? Nem regressziót?
Ildi: Ja, de... Ez pont olyan, mint amikor az ügyfél mondja a telefonban, hogy "Maga nem néz TV-t? Nem tudja, hogy az egész világon recepció van?". Mire a kollégám megkérdezi, hogy "De akkor mi van a negyediken?", én pedig azt felelem, hogy "A recesszió".

Én: Zsolt szerint a True Blood-os szexjelenet nem volt durva...
Ildi: Melyik?
Én: Hát Sookie és Bill.
Ildi: Este összeházasodtak.
Én: Sookie és Bill? Nem Eric felesége lesz, úgy, hogy nem is akarja?
Ildi: Márhogy a színészek.
Én: Ja értem. Mert különben Eric felesége lesz, mert a vére...
Ildi: Bárcsak engem kapna el egy ilyen pasi, még ha vámpír is...

(Szobámban)
Ildi: Úgy fázom; nem tudom, mi van.
Én: Hideg.

Kérdés: Hogy vagy?
Ildi: Szarul, de büszkén...

Ismerős: Felhívsz?
Ildi: Addig örülj, amíg nem én hívlak...

(Ildi egy pénzintézetnél dolgozik)

Ildi: Megtennéd, hogy kiengedsz, utána meg beengedsz?
Én: Micsoda? Kiengedlek, utána beengedlek?
Ildi: Úgy értem, kiengedsz, utána meg bezársz utánam...
(munkába indulva)

Én: Ma Bajnokok Ligáját nézek.
Ildi: Ki játszik?
Én: Juventus - Bayern.
Ildi: Ezt itt játsszák?
Én: Nem, Torinóban. A hazai csapat játszik otthon.

Az évszázad megállapítása...

(focit nézek)
Ildi: Az angolok továbbjutottak?
Én: Igen, szerencsére.
Ildi: Meg a hollandok, spanyolok, olaszok...
Én: Az olaszok nem.
Ildi: Micsoda? Akkor már nem is lehetnek világbajnokok?
Én: De igen, csak nem most...

(2010.09.13.)
Ildi: Ma láttam Nagy Ervint a Hollán Ernő utcában... Ha nem lett volna vele az asszony meg a gyerek, lett volna egy jó napom...

(Mariann Ikremről és rólam)
Ildi: Készek vagytok...
Én: Miért, te mi vagy?
Ildi: Én meg szellemileg leépült.

(egy ismerősömről, aki ugyanakkor ment színházba megnézni A hattyú-t, amikor mi)
Ildi: Rita végül ott volt a Sirályon?
Én: Az Hattyú, te...

Ildi: Olyan cuki Dóra kisfia... Ilyenkor nekem is kell egy gyerek. Csak ne maradjon itt éjszakára.
Én: Gyereket akarsz, de úgy, hogy éjszakára ne maradjon veled?
Ildi: Illetve maradhat, csak ne sírjon és ne sz..jon be...

(Ildi kolléganője nagyon mosolyog, és nem hajlandó elárulni a többieknek az okát)
Ildi: Hagyd csak... Ő is olyan, mint a sáros bakancs... Annak is jót tesz, ha időnként megkefélik.

(a konyhában ülve hallgatjuk a zenét a gépemről, ami időnként akadozik)
Én: Megint frissít a fórum, azért akadozik a zene... Eszméletlen, hogy kb. 3 percenként frissíti magát.
Ildi: Bárcsak engem frissítene valaki... az én pontom a G, azt kellene nyomogatni...

Én: Az egyik újság címlapján Ördög Nóra azt mondta, hogy "nekem Palkó a társam erre az életre"...
Ildi: Nekem meg Alexander Skarsgaard, csak még nem tud róla...

Én: Annyira utálom, hogy a magyar média mindenkit sztárnak nevez... Két hónapig él egy villában az egész ország szeme láttára, de már sztár. Sokadrangú mellékszerepet játszik egy színvonalon aluli sorozatban, de már sztár. Vagy gyereket szül egy ismert embertől és már sztár.
Ildi: A lapok tele voltak vele... B. Andrea lefogyott... B. Andreát megverték... B. Andrea kiborult...
Én: Én is lefogytam 16 évesen, mégsem írták meg a lapok... Micsoda botrány...
Ildi: Téged nem is csinált fel Kovács Lázár...
Én: Nem is fog.
Ildi: Soha ne mondd, hogy soha...

(előzőleg Ildi barátnőjéről beszélgettünk, aki mindenkivel lefekszik)
Ildi: Majd megyünk a Kleopátra-házba...
Én: Hogy sorra megdugjon az összes celeb?
Ildi: Nem, lakni.
Én: Végülis a celebvilág nagy része ott lakik.
Ildi: Ha megdug Kovács Lázár, mi is celebek leszünk. Te azért, mert megdugott, én meg azért, mert mindenkinek pletykálok.

(bekapcsolja a Való Világ-párbajt, ahol válogatást mutatnak a párbajozók villabeli pillanatairól - az egyikhez bejöhetett a barátnője)
Ildi: Ezt én miért nem láttam?
Én: Mert nem nézted...

(nagyapám ismét csomagot küldött, ami rendszerint Reader's Digest-könyvekből és DVD-kből, valamint a hozzájuk kapott ajándékokból áll)
Ildi: Miért nem rendeltél inkább rabatot?
Én: Hogy micsodát?
Ildi: Azt a színeset, amit a múltkor ettünk...
Én: Az rahát, te... Rabat Marokkó fővárosa...

(a rahát egy Erdélyben népszerű, török édesség)

(Főiskolán, vizsgára készülés közben)
Csoporttárs: Érted?
Ildi: Értem én, csak le...rom.

(buliban)
Pasi: Nem tudod, merre van a kijárat?
Ildi: Ott, ahol bejöttél...

Mivel nagyrészt itthon tanítok, ez azzal jár, hogy tök ismeretlenek járnak hozzám, akikből jobb esetben kitartó diákjaim lesznek. Időnként van rá lehetőség, hogy megnézzem az adatlapjukat valamelyik közösségi oldalon, ahogyan ezt ők is szinte mindig megteszik (köszönjük, Facebook), máskor viszont ez a lehetőség alapból kilőve, mivel telefonon beszéltünk és nem emlékszem a teljes nevükre, nincsenek fenn sehol (igen, még léteznek ilyenek… jól elrejtve, de azért léteznek), vagy profilkép gyanánt jobb esetben is egy növény vagy állat néz vissza a látogatóra. Ilyenkor van az, hogy az embernek fogalma sincs, kire számítson, hogy néz ki a leendő tanítvány.

Két éve történt… Késő délutánra beszéltem meg időpontot egy reménybeli leendő diákkal… Nem túl gyakori a neve, hurrá, örvendeztem magamban, könnyű lesz megtalálni, iwiwen név bepötyög, boldogan nyugtázza, hogy tényleg nincs más hasonló néven, majd a lelkesedés ugyanazzal a lendülettel alább is hagy, mert kép helyett csak egy üres téglalap árválkodik, „profilképek” album ennek megfelelően üres. Semmi gond, a legtöbb diákot ugyanígy fogadom, így igazán nincs miért bosszankodni… az örök optimizmus ugye. Kapucsengő megszólal, gombot megnyom, ajtó nyit, majd a folyosóra időnként kilépve várja, hogy felbukkanjon a diák. Pasi érkezik is, az ember lánya visszalép az előszobába, majd amikor a pasi odaér, gondolván, mégse a folyosón mutatkozzanak be egymásnak, int neki, hogy jöjjön be. Utána meglepve nyugtázza, hogy a pasi döbbenten néz, majd balra el, egyenesen a szomszéd csajhoz.

Akkor esett le, mit sikerült összehoznom laza tíz másodperc alatt. Te jó ég. Behívtam a lakásomba a szomszéd csaj pasiját.

Fél perccel később felbukkant az igazi tanítvány, de vele már nem mertem ugyanezt eljátszani, mert hátha… Mondjuk másnap elég furcsán nézett rám mind a szomszéd csaj, mind a pasija, de utóbbit azóta se láttam, a csaj már régóta mással jár. Akit szerencsére ismerek, így az előbbi veszély többé nem áll fenn.

Hát igen, élni tudni kell. Meg égni is.

(De legalább tényleg sikerült hosszabb távra diákra szert tenni, az igazi tanítványjelölt több hónapig járt hozzám angolra.)

Persze felvettek, hozott pontok meg minden, de a neheze csak most kezdődik.

- Matekot fogok tanulni – jelentettem be családomnak és barátaimnak, amikor véglegessé vált az ítélet, mely szerint alávetem magam minimum két év tömény szenvedésnek.

- Fogsz, de az nem olyan matek lesz, mint amit az iskolában tanultál – felelte egykor szintén marketinges pályáról álmodozó barátnőm, és véleményét alátámasztandó, Anyu is csatlakozott hozzá. Ehhez képest pont azt tanuljuk, mint gimiben; persze nem mindent, de az a kevés is pont elég. Két dolgot utáltam igazán a gimis éveim alatt: a függvényeket és a vektorokat. Ennek örömére mit tanulunk? Függvényeket és vektorokat. Az egyetlen, amit gimiben is szerettem meg most is, a kombinatorika, annak még értelme is van, mi több, szórakoztató is, de folytonos valószínűségi változókkal, kovarianciával, integrálással és egyéb, hasonlóan érdekfeszítő dolgokkal párosítva már kevésbé hangzik vonzónak.

Egy gazdmatek óra úgy néz ki, hogy az ember leül, tanár magyaráz, ember néz ki a fejéből és próbál úgy tenni, mintha értené is, amit hall, több-kevesebb sikerrel. Délután van, túlvagyunk két órán, semmi másra nem vágyom, mint hazamenni és beülni a TV elé egy csésze teával, erre itt ülök és próbálom felfogni, hogy ez most egy exponenciális függvény, meg egy törtfüggvény, miközben végeláthatatlanul jönnek a lerajzolásra váró ábrák. Közben egyetlen kérdés foglalkoztat, de az nagyon:

Mi az istenre jó ez nekem? OK, gimi után végre meg is értem a függvényeket, nem lesz többé fehér folt az életemben (muszáj, különben soha nem vizsgázom le), de fogom egyáltalán bármire is használni, vagy ezt is elfelejtem, mint az eddigi legtöbb, kemény tanulással megszerzett ismeretet?

Anyu persze tudja a megoldást.

- Például ha veszel három kiló banánt meg két kiló narancsot, azt tudod függvényen ábrázolni.

Ki az az elmeháborodott, aki három kiló banánt meg két kiló narancsot függvényen akar ábrázolni? Készséggel elismerem, hogy én sem vagyok normális, na de ez rajtam is túltesz.