Ha az ember távol él a családjától, elkerülhetetlen, hogy időnként hazalátogasson a szülői házba. Ez jobb esetben úgy néz ki, hogy délelőtt összepakol - Népligetbe kimegy – buszra felszáll – pár óra múlva hazaér – édesanyja boldogan várja – elmennek bevásárolni – utána haza – mindenki boldog, hogy kicsit hazajött a távol élő lány. Ehhez képest időnként a valóság:
- Szia, hogy utaztál?
- Jól. – Amikor az ember lánya még ártatlan naiv lélekként abban reménykedik, hogy ez a délután is olyan lesz, mint valami amerikai filmben, boldog család, mindenki örül, hogy egy hétig újra együtt lehetünk, satöbbi. Egészen a következő mondatig.
- Elpakoltál a szobádban? – A már jól megszokott, gyilkos kérdés, amelyre csak egyetlen helyes válasz létezik.
- Még nem, nem volt időm (meg főleg kedvem, teszem hozzá gondolatban)… - Hát nem, ez nem az a válasz; az őszinteség itt nem nyerő taktika.
- Hányszor megkértelek, hogy csinálj rendet a szobádban, te meg még erre sem vagy képes… Tudod, mi lesz, ha nem raksz rendet… Megyek és mindent kidobok, amit feleslegesnek találok, válogatás nélkül. – Igen, már tíz éve is ezt mondogatta heti rendszerességgel, amikor túl sok mindent tartottam látható helyen a szobámban. Nem mintha nem használná raktárnak már több mint két éve, ennek jegyében bepakolva mindent, amire nincs szükség, mondván, hogy elköltöztem és alig vagyok otthon, a ház többi részében meg amúgy sincs hely mindezek tárolására.
- De én jól érzem magam így, mindent megtalálok, amire szükségem van, és ez a lényeg. – Hasztalan védekezés, tudom előre. Tapasztalat.
- Elég szomorú… Egy lánynak rendet kell tartania. Úgy néz ki a szobád, mint egy disznóól. – Én mondjuk inkább azt mondanám, hogy háborús övezet, de lehet, a disznóól időközben kapott egy alternatív jelentést, amiről ezidáig lemaradtam… Jó, tudom hogy el kellene pakolnom a könyveket az asztalomról, amiket még csak tervezek elolvasni, és a több hónapja befizetett számlák sem mutatnak jól az angol könyveim mellett, az évek során összegyűjtött színházjegyekről már nem is beszélve, és talán a Bookline-ról rendelt könyvek csomagolópapírját meg az iskolai tankönyveimet-jegyzeteimet sem kellene a földön tartani, a ruháimat már meg sem említve, amik csak úgy behányva hevernek a szekrényemben már több hete, miután nem volt kedvem rendesen összehajtogatni őket, így el is pakolom mindet… majd.
És ekkor hazaérünk… szobába be, helyzetet szemrevételez, nyugtázza hogy a berendezést illetően semmi sem változott, majd csak úgy mellékesen megemlíti a nyilvánvaló tényt, szembesítve a családot azzal, hogy ők ugyanazt tették, amiért most zaklatják az embert; miközben pontosan tudja, hogy ez kb. semmit sem változtat édesanyja témához való hozzáállásán:
- Anyu, ki is csinált raktárt a szobámból?
(Szerző készséggel elismeri, hogy az alábbi történet kirívó eset, a hazautazások és családtagokkal való találkozások rendszerint valóban amerikai filmeket idéznek, mindazonáltal a történet alapja valós.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.