Továbbra sem nyugszanak a kedélyek a családon belüli erőszak ügyében. Most éppen egy TV-műsorban fejtette ki véleményét a meghívott vendég, ismételten felháborítva a netes közösség jó részét.

Megemlíti egyik rokonát, aki állítása szerint nem látta el háztartási teendőit és házsártos asszony módjára viselkedett, mire a férje megverte, ő pedig azonnal dolgos, békés asszonnyá változott, és ez az állapot tartott is két hétig. Amikor is újabb verésre volt szükség, hogy ismét engedelmes asszony váljon belőle. A vendég pedig olyan jókedvűen mesélte ezt, mint valami vidám nyári anekdotát. Szóval ha az ember felesége nem úgy viselkedik, ahogyan azt tőle elvárják és még azt is meg merészeli tenni, hogy nem végzi mosolyogva, engedelmesen a napi teendőit, mintha ebben kiteljesedne élete célja, akkor a férjnek joga van erőszakot alkalmazni, hogy engedelmességre nevelje a feleségét. És ezt a legnagyobb derűvel meséli el, mintha követendő példa lenne bántalmazni bárkit is.

A másik, hogy amikor  megtudta, hogy a fia által elmondottakkal ellentétben egyáltalán nincs minden rendben az iskolában, hazaérve fogott egy botot és elverte. Mindezt hideg fejjel, előre eltervezve. És nevetve meséli el az egészet, mint valami vicces történetet. Nem hiszem, hogy a fia, vagy bárki, akinek ilyesmit át kellett élnie, bármi vicceset is találna ebben. Szerinte tudatosan, hideg fejjel kell verni a gyereket, mert az milyen hatásos. Szerintem meg egyáltalán nem lenne szabad bántani, mert csak maga ellen fordítja a gyereket és amúgy sem old meg semmit.

Ismét előjött a villamoson utazó gyerek példája, aki rugdossa az anyját, mint újabb indok arra, hogy megüssük a gyereket, mondván a gyerek azért csinálja, mert "könyörög a pofonért". Hogy mi van??? Szerintem ha egy gyerek odáig eljut, hogy a szüleit rugdossa, már régen rossz, és a szülők hibája, hogy ez megtörténhet. De a megoldás akkor sem az, hogy megcsapjuk a gyereket, csak mert nem megfelelő nevelési elveket alkalmaztunk; a saját hülyeségünkért nem a gyereket kell büntetni. Ehelyett már a kezdetekkor jó meghúzni a határokat, amelyet következetesen betartatunk, kerülve az erőszakot. A jó szülőnek erőszak nélkül is megvan a tekintélye, nem kell akarata kikényszerítéséhez felhasználnia erőfölényét. Aki pedig felhasználja az erejét egy gyengébbel szemben, arra tényleg nincs mit mondani.

Az a szomorú, hogy egyesek még mindig meg vannak győződve arról, hogy az erőszaknak helye van a nevelésben. Pedig az erőszak nem nevelés, csak a nevelés elmulasztásának kiküszöböléslére tett szánalmas kísérlet. Nincs ideje megfelelő példát mutatni a gyereknek és időnként elbeszélgetni vele, vagy csak alapból erőszakos a természete, így amint a gyerek olyat tesz, amit szerinte nem kellene, elveri, vagy legalábbis lekever egy pofont. És komolyan azt gondolja, hogy ettől majd jobb lesz, a gyerek megtanulja, mi a helyes viselkedés és elhagyja a rosszat. Nem képesek felfogni, hogy bár veréssel gyors és látványos eredményeket lehet elérni, ennek hatása csak addig tart, amíg a bántalmazó látókörön belül van; amint kikerül onnan, az előírt viselkedés is abbamarad, mert ha a szülő nem tud bántani, már nem kell azt tenni, amit a gyerek eddig is csak miatta tett. Ahelyett, hogy az eszükbe vésnék, hogy nevelni csak szeretettel, jó példát mutatva lehet, továbbviszik azt a "hagyományos" viselkedésmintát, amit a saját szüleiktől láttak, és meggyőződésük, hogy ez a helyes nevelési mód. Utána meg csodálkoznak, hogy a gyerek nem mutatja jelét túl sok szeretetnek, és az első adandó alkalommal lelép. Ők meg nem értik és fel vannak háborodva, hogy milyen hálátlan ez a gyerek, pedig ők igazán mindent megtettek érte. Csak talán éppen a legfontosabbat felejtették el. Szeretetben nevelni, olyan környezetben, ahol nem kell félnie, és ahol tudja, hogy a szüleire mindig számíthat. Akkor biztosan nem kell megtapasztalniuk, milyen érzés az időskori egyedüllét.

Szomorú, hogy bár törvény tiltja a gyerekek bántalmazását és hamarosan a BTK-ban önálló tényállás lesz a családon belüli erőszak, a valóságban nem sok minden történik a bántalmazottak védelmében, mondván, ez családi ügy, nem avatkoznak bele. Mi több, gyakran az áldozatot hibáztatják, amiért ilyen helyzetbe került, a bántalmazó pedig továbbra is folytathatja a verést és megalázást, ami elől az áldozatnak gyakran nincs módja menekülni. Szomorú, hogy itt tartunk Európában, a 21. században.